Az emberi életben az egyik legfontosabb tényező, amely kihat az élet alakulására és magára a lelki fejlődésre is, az a lelki tisztaság. A lelki tisztaság egy állandó aktív törekvés a jóra, az igazság keresésére és megközelítésére. Tehát nem egy „önmagában való dolog”, nem egy olyan tulajdonság, amivel az ember megszületik, és „csak úgy van neki”, mint a szőke haj vagy a kék szem.
Miért olyan fontos a lelki tisztaság az emberi életben? Azért, mert az embert élete végén végső soron a saját lelkiismerete fogja „elbírálni”. Az embert azért gyötri belül a lelkiismeret, ha helytelenül cselekszik, mert érzi, hogy tetteinek súlya, terhe van, ami az ő vállát nyomja – már az életében is. Érdemes erre a szóra tudatosan rátekinteni: lelkiismeret – lelki-ismeret, vagyis ismeret a lélekről. Az emberben szóló hang, legbelül, ismeri a szellemi törvényeket, és tudja, hogy a bűn meg lesz torolva, de nem kívülről, hanem a saját belső lelki vívódásunk, önmarcangolásunk által.
Lelki tisztaság, vagyis a jóra való törekvés nélkül semmi nincs ebben az életben. Aki átélte már, hogy megkapott valamit, amiről úgy gondolta, hogy nagyon fontos a számára, az tudja, hogy ez a boldogság nagyon rövid ideig tart. Ha megadatik az embernek, hogy az egyik legnagyobb vágya beteljesedjen, annak boldogsága már egészen hosszan eltarthat, mert az ember megújulva érzi magát. De ez az idő akkor sem tart ki több hónapig, pláne nem fél évig. Mi lesz utána? Jön az újabb vágy, amiről az ember úgy véli, ha azt megkapná, akkor biztosan (értsd: végleg) boldog lenne. De, aki megfigyeli az életet, az tudja, hogy ez nem fog bekövetkezni, a boldogságérzet nagyon gyorsan elmúlik, és az ember majdhogynem „ugyanott van”, mint előtte. Így aztán, ha a vágy meg is valósul, utána jön az újabb csalódás. Azután megint jön az újabb vágy és a vak reménykedés… Végül az ember eljut oda, hogy már saját magában csalódik, amiért sehogy nem tud boldog és elégedett lenni, vagy amiért ő maga nem tud kellőképpen élni a saját lehetőségeivel.
Aki csalódott már így magában, az ismeri azt az érzést, amikor az ember saját magáról is többet gondol: azt gondolja, hogy egy vágya beteljesedésével, egy új helyzettel ő márpedig tudna élni. Tényleg, igazán boldog lenne tőle! De aztán a gyakorlatban kiderül, hogy mégsem így van. Az ember kívülről várja a csodát, a boldogsága okát, aztán, amikor az bekövetkezik, rájön, hogy a boldogság forrása nem is kívül, hanem valahol belül van, és arra – vagyis a valós, tartós boldogságra – ott belül kellene valahogy alkalmassá válni és nem a külső körülményektől várni azt, hogy azok generálják az újabb és újabb boldogsághullámokat.
Igazából boldog és elégedett akkor tud lenni az ember, ha törekszik a lelki tisztaságra. Amikor az ember nem képes elhinni magáról, hogy őt a Gondviselés megtartja, fenntartja, akkor könnyen túlhajtja magát vagy elkezdi a helyzeteket félelemből manipulálni. Ha nem hiszi el, hogy őt lehet szeretni, akkor kapaszkodik, kötelékek hálójába kerül, függőségi játszmákban vergődik… A lelki tisztaság megóvja ettől az embert, és ha már benne van a mindenféle „hálókban”, akkor kisegíti őt onnan.
Egy igazi párkapcsolat alapja csakis a lelki tisztaság lehet, hiszen amit az ember beletesz az életébe, a párkapcsolatába, azt fogja visszakapni. Ha az ember félelemből kapaszkodik egy olyan társba, aki nem szereti őt viszont, akkor az nem lehet egy boldog kapcsolat és közös élet alapja. Az ember egy idő után belátja, hogy nem azért fontos a lelki tisztaság, mert az „olyan szép, nemes dolog”, hanem azért, mert a valós fejlődés máshogyan nem működik. Nem lehetséges ugyanis az, hogy az ember félelmet, rettegést, aggodalmat visz bele egy kapcsolatba, és ebből fakadóan például gyanakvó, bizalmatlan a másikkal szemben, de cserébe ő ezért tiszta szeretetet és törődést kap vissza a valóságban. A szellemi törvények alapján ez lehetetlen.
Ha az ember fél, bizalmatlan, akkor érdemes törekednie a maga szintjén a lelki tisztaságra azzal, hogy igyekszik felismerni a saját értékeit, és ezzel kialakítani magában egy valós önbizalmat. Ha ez nem megy, mert úgy érzi, nem tudja megbecsülni önmagát, akkor a legjobb, ha elkezdi becsülni és támogatni másokban a jót. Ez majd „visszahat” az ő életére is, és egy idő után megjön a „lendülete” és az ereje magában is ahhoz, hogy amit olyan nagyon tud kívül, a világban becsülni, azt becsülje meg önmagában is. Így vonzza a jó a jót az ember életében. A jóra való törekvés pedig mindig megtérül, míg az ügyeskedés, a szellemi törvények kicselezése mindig visszaüt, pont akkor, amikor az ember a legkevésbé számít rá.
Amit az ember belerak az életébe és az emberi kapcsolataiba, az köszön vissza az életében. „Ki mint vet, úgy arat.” Ez a közmondás még mindig a legbölcsebb mondások egyike. És mindez a leglátványosabban éppen az emberi kapcsolatokban érhető tetten.