Ez az írás az ember, mint szellemi lény szellemi felelősségéről és ilyenformán „kötelezettségeiről” szól, amiket a fejlődni vágyó ember nem tud kikerülni. Ugyanis a mai kor embere már nem élhet úgy, ahogyan elődei eddig éltek, már nem gondolhat a világra csak és kizárólag materialista módon. Kényelmes hozzáállás azt gondolni, hogy csak egyszer élünk, és csak az van, amit a szemünkkel látunk: így nincsenek szellemi törvények (nem létezik a karma törvénye sem), és végképp nincsen Isten. Mert akkor az embernek nem kell lélekben felelnie elkövetett bűneiért, gaztetteiért – ha a földi törvénykezés szerint az egyébként nem törvénytelen –, és nem kell törekednie a jóra, az emberségességre, a tisztességre a mindennapjai során, mert úgysem „kéri számon rajta” ezt senki.
Az emberi aljasság, a hétköznapi gátlástalanság a mai napig sokszor nehezen tetten érhető – a külvilág számára –, kivéve annak, aki ellen elkövetik. A legtöbb ilyen értelemben vett áldozat a hétköznapokban észrevétlen módokon szenvedi el a másik embertől a lelki bántalmakat, a negligenciát, a rendkívül bántó közönyt, a nyílt „együtt nem érzést”, ami óriási lelki terheket ró rá és hatalmas belső károkat okoz. És ami a legrosszabb, hogy a legtöbbször még szólni sem tud ellene, mert manapság nem szokás valóban meghallgatni a másik embert, és végképp nem szokás együtt érezni vele, különösen nem, ha olyan nehezen tetten érhető „lelki dolgokról” van szó, amelyek kézzel megfoghatatlan, gyakran láthatatlan hétköznapi emberi aljasságokból fakadnak. Így a kicsit ügyesebben, rejtettebb módon gátlástalan emberek zavartalanul folytathatják szellemi-lelki értelemben vett ámokfutásukat, és az ezt jóváhagyó, ezzel csendben együttműködő, mondhatni, kollaboráns emberi közeg pedig elhitetheti magával, hogy ő nem részese semmiféle emberi bűnnek, hiszen „nem történt itt semmi”, az áldozat biztos, hogy csak „nyávog” vagy „felfújja a dolgokat”.
Ha valaki egy embertársához fordul a problémájával, mert lelki értelemben őt elnyomja valaki, akár közeli családtag, házastárs vagy bárki, akkor annak biztosan van valamiféle oka, amit nem meghallgatni, elhárítani nagy emberi hiba is lehet. A legkönnyebb azt mondani, hogy biztosan csak felfújja, de aztán van, hogy mégis történnek tragédiák az életben, és akkor meg hirtelen jön a nagy csodálkozás. „De hát olyan kedves emberek voltak.” „Ki gondolta volna, hogy ilyen konfliktusok zajlanak a négy fal között?” Mindezek a sokszor láthatatlan, nehezen tetten érhető, de azért a következményekből érzékelhető súlyos dolgok tehát itt zajlanak körülöttünk: a szomszédban, a közeli házban vagy akár ismerősi, családi körben. Mindezek a lelki szörnyűségek nem egy másik bolygón, egy tőlünk független civilizációban történnek. Mi magunk is részesei és fenntartói vagyunk egy olyan emberi közegnek, amiben a rejtettebben megnyilvánuló bűnnek ekkora tere van. Senki nem bújhat ki a személyes felelőssége alól, kivéve, ha törekszik rá, hogy tiszta módon gondolkodjon, cselekedjen és éljen. De akkor nem is nézi szótlanul, ha valakit megbántanak vagy lelki értelemben elnyomnak a közelében, hanem kiáll az igazság mellett.
A ma embere már csak ámítja magát azzal, hogy kikerülheti a szellemi-lelki felelősséget az életében a hétköznapi, sokszor rejtett, de azért a következményeiben igenis megnyilvánuló gátlástalansággal kapcsolatban. Aki hallgat, amikor szólni kellene, az is bűnrészes a karma törvénye szempontjából, még akkor is, ha ezt soha egyetlen ember sem fogja így elmondani neki. Az élete mégis „elmondja” majd ezt neki olyan nem várt következmények révén, amiket már nem kapcsol hozzá ehhez a korábbi cselekedetéhez. Ilyen következmények lehetnek például a következők: Nem jön a baba, amikor már kellene jönnie. Nem működik az újabb párkapcsolat sem. Hiába lett meg az új ház, mégsem vagyunk boldogok. Már megint itt egy újabb betegség.
„Hát mit ártottam én az Istennek? Miért hagyja ezt az Isten?” – Ezek a kérdések egyre gyakrabban hangzanak el egy bizonyos életkor felett, amikor a karma törvénye már ilyenformán működésbe lépett. Sajnos hozzá kell tenni, hogy az ilyen káros következmények gyakran nem csak az elkövetőt sújtják, hanem az áldozatot is, aki elszenvedi a lelki sértéseket, és ezekkel „magára húzza” azokat a terheket, amiket valójában az elkövetőnek kellene cipelnie. Ezért ma már nagyon nehéz eldönteni, hogy egy fájdalmas élethelyzet egy visszahatás-e, vagy éppen az áldozatot sújtó nehézség, amiért még mindig elszenvedője olyan lelki bántalmaknak, amelyeket már nem lenne szabad elszenvednie. Ilyenformán szellemi értelemben az áldozat is felelős egy bizonyos módon, és ez különösen nehéz felismerés lehet egy ilyen, egyébként is megtört lelkű ember számára. De fel kell állni a lelki nehézségekből, nem szabad hagyni, hogy rejtett, burkolt módokon, akár játszmákon keresztül is, eltiporják az ember lényét, méltóságát. Felnőtt korban pedig már végképp nem szabad ezt megengedni. De az áldozatot hibáztatni mindezért emberi bűn. Az áldozatnak van elég baja, éppen elég neki szembenézni a múltjával, a jelenével és a sérelmekkel, amiket elszenvedett. Aki mindezt hibáztatással tetézi, aki mások fájdalmát könnyedén veszi, esetleg kigúnyolja, az valóban nem tudja, hogy mit cselekszik és milyen szellemi (karmikus) következményekkel számolhat majd mindezekért cserébe.
Az ember szellemi kötelezettsége annak felismerése, hogy fizikai világa valójában egy szellemi világ része. Az anyagi világ mögött szellemi fenntartó erők működnek, mert magától nem működik semmi. Az anyag nem jön létre csak úgy a semmiből, mindennek van egy eredete és egy ősoka. Az emberi életnek is célja van, és ez egy szent cél, ami nem önmagában a puszta létfenntartás, de nem is a szórakozás. A létfenntartás, a test fenntartása is „valamiért van”, szolgál valamit: egy magasabb célt. De nem maga a fizikai létezés a célja az életnek. Nem állatok vagyunk tehát, hanem emberek, magas szellemi lények, szellemi felelősséggel, akiknek mindezt már rég tudnia kellene. Az embernek már nem lenne szabad ennyire kiskorúként viselkednie szellemi értelemben, mert már régen nem az. És tudnia kellene másként viselkedni a hétköznapokban is. Emberként, vagyis szellemi lényként. Tudnia kellene az önzését háttérbe szorítani, mert a másik ember élete is szent. Tudnia kellene lemondani dolgokról, hogy a másiknak is jusson, és akkor megtapasztalnánk, hogy mindenből van elég, ha nem akarunk többet elvenni annál, ami szükséges. És akkor nem lennénk olyan végtelenül magányosak.
Ezt adná nekünk az Isten a szellemi fejlődés útján, de az embernek ez nem kell. Az ember inkább követi a saját fejét, ez lett az ő „istene”, és a saját céljait, mert neki aztán senki ne mondja meg, mit csináljon. És a bolygó haldoklik, az emberek magányosak, a kicsik szenvednek. Az állatok és a gyermekek borzasztó nehézségeket élnek meg a mai világban. De nekik nincs szavuk, őket nem kell meghallgatni, őket a legkönnyebb negligálni. És így nincsen változás sem.
Pedig milyen jó volna, ha az ember hallgatna Krisztusra. Ha meghallgatná az Ő útmutatásait, ha hajlandó lenne legalább a Tízparancsolatot betartani a személyes életében. Hát még, ha a Hegyi Beszédben foglaltakat betartaná… Mennyit változna minden. De az embert nem lehet kívülről megváltani. Az embernek kell felfelé nyúlnia Krisztus felé, az Ő parancsolatai felé, már a gyakorlatban. Ez hozza el a megváltást személyes szinteken, mert Ő nem hagyja cserben az övéit.
Ez a gyakorlati változás és a szellemi fejlődés alapja. És ez az ember szellemi kötelezettsége a mindennapokban.