Az embernek a mai tudatossági szinten már vannak szellemi kötelezettségei Isten felé. Ez az írás bemutatja, mit kér Isten és a Szellemi Világ az embertől földi élete során. Egyben kitér arra is, hogy „mire való” a földi élet, vagyis, hogy mit tápláljon az ember életével a mindennapokban, és mire mondjon nemet, ha Isten útmutatásai szerint kíván élni és Felé szeretne közelíteni.
Vannak olyan szellemi törvények, amelyeket Isten hagyott az emberre, hogy segítse őt eligazodni a földi létezésben, és hogy közelíthessen Istenhez. Ha az ember az Isten által ránk hagyott törvényeket betartja, akkor ráléphet a fejlődés útjára, emelkedhet a rezonanciaszintje, vagyis szinkronba hozhatja önmagát, a saját életét és lényét Isten akaratával. Ez az egyetlen út az ember számára a valódi életcélja megtalálásához, ami boldogságot és lelki elégedettséget hoz a szívébe.
Isten azt kéri az embertől, hogy tartózkodjon a bűntől minden formában. A bűn fogalmát az ember ismeri: megtalálható a Tízparancsolatban, a Bibliában, de ott van a Védákban, a Koránban, Buddha Tanában és más szent könyvekben, illetve a szentek tanításaiban is. Ezeket komolyan kell venni, mert meghatározzák az ember rezonanciaszintjét, amelyet „beállít” önmagának.
A kísértés melegágya, ha az ember hagyja, hogy az egója vezérelje. Ezért kell törekedni az ego kordában tartására, majd fokozatos leépítésére, mert az a „bűn” melegágya. Gondoljunk egy ego-vezérelt ember viselkedésére – hiúság, restség, vádaskodás, pökhendiség, durva beszéd, rágalmazás, „nekem ez meg az jár másoktól” hozzáállás – ezek azok a legjellemzőbb módok, ahogyan egy ilyen személy megnyilvánul. Ez a hozzáállás egyre távolabb viszi az embert Istentől és biztosan nem vezet el az Életre.
Az egyik legalapvetőbb parancsolat, amit mindenki ismer, az, hogy „ne paráználkodjatok”. Ez azért fontos, mert a másik társának tisztelete, megbecsülése alapvető dolog. Hiszen ahogyan másokhoz állunk, úgy áll majd az élet is mihozzánk. Szó szerint azok vagyunk – akár tudjuk, akár nem –, ahogyan másokkal bánunk. A paráználkodás azért is probléma ezen felül, mert az ember a testiséget, a testi szerelmet így nem arra használja, amire az való, vagyis amire Istentől kapta. A kicsapongó életnek vannak különböző következményei, amelyek jól mutatják, hogy Isten nem azért adta az embernek a nemiséget, hogy azzal visszaéljen (gondoljunk a különféle nemi betegségekre, amelyek kifejezetten a kicsapongó szexuális élet következményei, és fel sem merülnének egy monogám kapcsolatban).
Isten azt kéri és várja az embertől, hogy ne féljen. Ne féljen a földi hatalmaktól, azoktól a dolgoktól, emberektől, intézményektől, akiktől félni szokott, hanem félje az Istent. Aki féli az Istent, az betartja a parancsolatait, keresi a Neki tetsző életet, emberi hozzáállást, és így képessé válik közelíteni Őhozzá. Az ilyen ember az Elsőt helyezi az első helyre (vagyis Istent), nem imád más hatalmakat (például: pénz, hírnév, rang, földi hatalmak), így nem is retteg tőlük, hiszen tudja, hogy a valós hatalom a valódi Istennél van. A hamis istenek imádatának bűnére hívja fel itt a figyelmet az Úr, mert ha én azt gondolom, hogy akkor leszek csak boldog, ha sok pénzem lesz, akkor nagyon tévedek, mert nem az a hamis istenség adja meg nekem a boldogságot. Akkor is nagyon tévedek, ha attól félek, mi lesz akkor, ha nem lesz pénzem, mert akkor is a hamis istent imádom azzal, hogy többre tartom a pénzt a valódi Istennél, vagyis „jobban félem a pénz istenét”, mint a valódi Urat. Hiszen, ha Isten teremtette a világot és Ő ad meg mindent, akkor ráadásként az emberi utamhoz (nem pedig elsődleges célként, hogy gyűjtögethessek, halmozhassak) megkapom a szükséges eszközöket, és nem kell aggódnom, hogy nem lesz pénzem vagy megélhetésem.
Isten azt kéri az embertől, hogy úgy szeresse és tisztelje a másik embert, mint ahogyan önmagát. Ne tegyen különbséget a bánásmódban önmaga és a másik ember között. Ne legyen az ember részrehajló önmagával szemben, bánjon úgy a másikkal, ahogyan ő maga is szeretné, hogy mások ővele bánjanak. Ez „beállítja” az ember rezonanciaszintjét olyan magas szintre, amilyenre szüksége van a szellemi fejlődéséhez és emellett a boldogabb élethez a földön.
Isten azt kéri az embertől, hogy ne halmozzon föl semmit. Ő gondoskodik mindenről, a kellő pillanatban, minden irányban. Nincs szükség előre felhalmozásra, mert az a benne való bizalom hiányára utal. Ő adja meg az embernek a szükséges eszközöket, és minden körülményt, amire az útján és a földi életében szüksége van.
Isten azt kéri az embertől, hogy ne éljen féktelenül. Ne hagyja, hogy fékevesztetté váljon a lénye, ne erőltesse a dolgokat az életében. Ez nem a helyes hozzáállás. Az ember nem teremtő, az ember teremtett lény, akinek szabad akarata van, és eldöntheti, hogy együttműködik-e a Teremtőjével vagy szembemegy az Ő akaratával. Az egyetlen üdvös megoldás az ember számára a Teremtőjével való együttműködés, de az Úr nem kényszeríti erre az embert, hanem csak terelgeti a helyes irányba. De döntenie neki, az embernek kell. Ez a szabad akarat törvénye.
Isten azt kéri az embertől, hogy minden pillanatban tudja, hol van a helye. Ne helyezze el magát máshol, mint ahol az ő valós helye van. Ne képzelje magát istennek, teremtőnek, de ne gondolja azt sem, hogy az Úr nem gondoskodik róla, és más embereknek ki van szolgáltatva. Mindig az arany középút a járható, amely egyben az igazság is: az ember teremtő hatalommal ugyan nem rendelkező teremtett lény, akinek viszont szabad akarata van, és így jogosult a választásra. Ez is egyfajta, a „teremtő hatalomhoz hasonló” lehetőség és egyben felelősség az ember számára, és látjuk is, hogy milyen nehéz élni már ezzel a kapott lehetőséggel is. (Ezért is nem kap az ember idő előtt még nagyobb hatalmat Istentől.) Tehát fontos, hogy az ember tudja, hol a helye, mi a feladata, és igyekezzen jól elvégezni ezt a feladatát. Ne lázadozzon a feladata ellen, de ne is próbáljon meg kibújni alóla: Istent úgysem tudja kijátszani.
Az Isten azt kéri az embertől, hogy ne áldozzon a démonnak, ne mutasson be semmiféle áldozatot a démonnak: az életével ne a démont szolgálja, hanem Istent. Ez azt jelenti, hogy az életében ne a démoni dolgokat helyezze előtérbe, és ne áldozza fel neki, a démonnak a kincseket, a valódi értékeket. Az ember az életével és döntéseivel ne a halált, hanem az Életet támogassa. Halál az, amikor az ember puszta anyagi lényként tekint önmagára és lealacsonyítja a saját lényét egy vegetáló fizikai létező szintjére. Az ember szellemi lény, egy nemes lény, szellemi küldetéssel a földön. Az emberi test csak a burka a lényének, ami ezt a küldetést szolgálja. A démonnak való áldozat, ha az ember „beáldozza” a saját szent útját, Istent kereső életét a démonnak, és az anyagi dolgok hajszolásába kezd és azt teszi meg életcéljának. Az ember a mindennapi gondolataival, motivációival is választ: az Életet vagy a halált választja azzal, hogy kit szolgál, Istent vagy a mammont (a démont, a pénzt, az anyagiságot).
Isten végül pedig azt kéri az embertől, hogy bízzon az Úr szent vezetésében, mert akkor jön el a Mennyek Országa őhozzá. Ez a bizalom vezérelje az embert élete során, egészen az út végéig.