Az ember élete során alapvetően a boldogságot, elégedettséget keresi és e köré szervezi, építi fel életét. Hiszen mi a legfontosabb az életben? Az, hogy az ember belül, a lelkében azt érezze: igen, most boldog és elégedett vagyok, ezt kerestem, ezért érdemes élnem, menjünk tovább ebbe az irányba. Ez a belső iránytű nagyon fontos vezérlőelv, mert ezen keresztül üzen az a bizonyos belső hang, amely egy magasabb bölcsességből táplálkozik…
De mi van akkor, ha ezt a belső hangot is eltérítették, ha az ember már azt sem tudja belül, hogy mire vágyik valójában, és képtelen elérni a boldogságot akár csak pillanatokra is? Ez egy nagyon rossz, romboló lelkiállapot, mert ha az ember nem tudja, hogy mi a célja, nem tudja, hogy mi felé haladjon, akkor értelmetlen a létezése. Pontosabban fogalmazva, az ilyen lélek „elérhetetlen” lesz a Jó Erők számára, azonban az eltérítő erők pont az ilyen lelkületű embert fogják megtalálni, akinek nincs konkrét célja a létezésével, aki nem tudja, mit keres vagy merre halad az életben. Hiszen a kiábrándult embert könnyű terelgetni, akinek nincs célja, az könnyen eltéríthető, megvezethető, és így már biztosan nem fogja beteljesíteni azt a személyes, egyedi életutat, amit a Magasabb Erők szántak neki.
A másik nehézség az úton mások vágyainak elengedése, figyelmen kívül hagyása. Az ember azt sem tudja, mire vágyik a lelke legmélyén, mert más emberek, családtagok vagy a társadalom vágyait „cipeli” magával, és azt hiszi, azokat kell megvalósítania ahhoz, hogy boldog és elégedett emberré váljon. Ez is egy nagyon nehéz kanyar, és aki már belefutott ebbe, az tudja, hogy a depresszív „minden mindegy” hozzáállás mellett ez is egy komoly próbatétel tud lenni.
Az ember alapvetően úgy hiszi, hogy a jobb körülmények jobb életet fognak eredményezni. A 30-as éveimben sokkal jobb körülményeim lettek az életemben, mint amire számítottam, a vágyott elégedettség mégsem jött el. Ekkor magamba néztem, és kitaláltam, hogy mi a probléma. Hiányzik a csend, a nyugalom, a természet élő közelsége, nem jó ez így, ahogy van. Eldöntöttem, hogy teljesen másként szeretnék élni, sokkal, de sokkal szabadabban, mint előtte, hogy jobban halljam azt a bizonyos belső hangot. Egyre jobban elhittem ezt, egyre jobban beleéltem magam ebbe, és kitartottam az elképzelésem mellett, annak ellenére, hogy a „hogyan”-t nem láttam. Őszintén hittem, hogy ha az életem körülményei még jobbá válnak, megváltoznak, akkor sokkal jobb lesz minden, én magam boldogabb leszek. Nagyon pontosan meg is tudtam fogalmazni, miért gondolom így – ez tehát nem egy légből kapott vágy volt a részemről. Ennek ellenére mégsem volt igazam. Emlékszem arra a döbbenetre és belső megrökönyödésre, amikor 35 éves koromra megkaptam mindazt, amire előtte vágytam, annál sokkal többet és jobbat, mint amire számítottam, és ott ültem a vágyam megvalósulásának közepén és belül nem voltam elégedett.
Aki átélte már ezt a csalódottságot, az tudja: önmagában a körülményei az embert nem teszik boldogabbá. A körülmények „csak” körülmények, ha jók, az nagyon jó, azzal valóban sok minden változik – a körülményeiben. De ettől még nem változik meg az ember belső világa. Igazam volt abban, hogy a természet közelsége óriási változást jelent. Igazam volt abban, hogy megfigyelni a növények, állatok világát, a változásaikat, a velük való élő kommunikáció egy új világot teremt számomra. Ez mind „sokszorosan” igaz volt. De ez még önmagában nem teszi az embert boldoggá, sem elégedetté. Mint ahogyan nem teszi boldoggá a sok utazás, a mindenféle luxuskörülmények, a siker, a hírnév, a rang sem. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy mindez valóban igaz.
Aztán amikor nagy nehézség éri az embert, és rájön, hogy mi a fontos valójában, akkor elindul a valódi változás. Akkor megérti, miért írták a nagy bölcsek előttünk, hogy csak a jelen pillanat a fontos, meg az a belső béke és szeretet, amit az ember meg tud élni. Amikor az ember egy pillanatra megérzi, hogy mindent elveszíthet, amiről azt hitte, hogy az övé, akkor rádöbben, hogy kár bármire is vágyni, amit a Jóisten nem adott meg neki. Egyrészt azért, mert Ő bármikor visszaveheti mindezt, másrészt azért, mert úgysem fogja boldoggá tenni. És ekkor jön el az Arany Középút pillanata, amikor az ember elfogadja, hogy őt is „rángatják” a vágyak, de önfegyelemmel megtanulja azokat figyelmen kívül hagyni (mivel már nincs értelme a vágyak után szaladni, úgyis tudja, mi lesz a vége), és közben elkezd figyelni a belső hangra, amely vezeti őt. Mert az embernek csak egyetlen útja van: az, amelyiket személyesen neki kell bejárnia. Nem a szomszédnak, nem a nagynéninek, nem a tanárainak vagy bárki másnak, hanem csakis neki. Mert ami a szomszédnak boldogság, az lehet, hogy az adott személynek méreg az életében, még akkor is, ha kívülről „jónak” tűnik. Nincs rosszabb annál, mint amikor az ember úgy kap meg egy lehetőséget, hogy nem készült fel rá, hogy élni is tudjon vele! Az aztán az igazi veszteség… Mit ér a nagy szerelem, ha akkor jön el, amikor az ember még éretlen hozzá, amikor még tele van a feje az elképzeléseivel és ezért eltékozolja élete nagy lehetőségét?
De a Sors kegyes a jóra törekvő lélekkel, és nem hoz elé olyan lehetőséget, amivel még nem tud élni. Ezért fontos, hogy az ember ne mások útjára figyeljen: zárja ki mások vágyait, elképzeléseit, amikor arról kell döntenie, hogy neki mi a fontos. Mert legvégül egyedül kell elszámolni az úttal, amit az ember bejárt, vagy rosszabb esetben nem járt be. Akkor nem lesznek ott sem a szomszédok, sem a tanárok, sem a nagynénik vagy bárki más, akiről ma az ember úgy gondolja, hogy hallgatnia kell rá, mert ő tudja az utat, amit követnie kell. A bölcs tanácsra érdemes hallgatni, de dönteni legvégül az embernek kell: egyedül, csöndben, befelé figyelve, elszámolva a lelkével – és egy napon majd: az egész életével.