Nagyon sokat gondolkoztam életem során azon, hogy miért van az, hogy egyes embereknek olyan különlegesen jó életük van, míg másoknak nincsen. Jó élet alatt azt értem, hogy bizonyos embereknek van szerető családjuk, szerető párjuk, van egészségük, harmonikus lelkiviláguk, de főleg van egyfajta belső melegség a lényükben, ami kiárad belőlük, és erőt, lelkesedést ad másoknak. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek van hitük. Nem üres, dogmatikus hitük, hanem belülről fakadó, eleven hitük az életben, annak jóságában, és képesek arra, hogy belevigyék a mindennapokba ezt a belső hitet, alapot adva annak még akkor is, ha tele van emberi problémával.

Megfigyeltem, hogy az élet, a Sors alapvetően kegyes az emberhez, újra és újra lehetőséget nyújt számára a fejlődésre és a lelki nemesedésre. Ezek számomra nem csak üres szavak, hiszen látni, ahogyan az élet tálcán nyújtja az új esélyt az embereknek, hogy továbbléphessenek a régi sérelmeikből, hogy megvalósíthassák álmaikat, hogy leválhassanak a szüleikről, a szülői mintákról, és hogy összességében egy békésebb és örömtelibb életet élhessenek. Látni azt is, hogy fájdalmasan kevesen élnek a lehetőségeikkel, de hozzáteszem, hogy mások életében mindig könnyebb észrevenni mindezt, mint a sajátunkban. Azonban mások életét megfigyelve következtethetünk arra, hogy ha a Sors annyi mindent kínál másoknak, annyi esélyt nyújt a gyógyulásra, a fejlődésre, a továbblépésre, akkor miért éppen velünk tenne kivételt? Nem lehet, hogy mi magunk sem látjuk meg a saját lehetőségeinket az életben a fejlődésre, a továbblépésre? Nem lehet, hogy pont úgy van ez velünk is, ahogyan látjuk a szomszéd vagy az ismerős életében azt, hogy hogyan hagyja elmenni az esélyeit?

Ez a mai élet egy „kifelé való élet” egy nagy kirakat, ahol elvileg az számít, hogy az ember mit ér el, mit bizonyít kívül. De ennek semmi köze nincs a boldogsághoz, sem az elégedettséghez. Teljesen felesleges egy ponton túl kifelé bármit is elérni, mert nem fog elvezetni a boldogsághoz. Az embernek van egy belső világa, és ez a belső világ teljesen más szabályok szerint működik. Aki ezt kiismeri, aki felfogja, honnan gyökerezik ez a belső világ adta szabályrendszer, az rádöbben, hogy az ő élete egy sokkal nagyobb rendszer része. És ekkor már van esélye a boldogságra is. És az ilyen lélek is a földön él, van párkapcsolata, van fizikai élete, vannak körülötte emberek és van egy tevékenysége, ha úgy tetszik küldetése, ami „húzza őt”, amit be kell teljesítenie. És amikor ő ezt beteljesíti, akkor nem „elér valamit” vagy „bizonyít valamit kifelé”, hanem egy úton jár, ami megérleli a lelkét és valóban elvezet valahová. Mert a kifelé élő emberek útja nem vezeti el őket sehová. Onnan lehet tudni, hogy ez igaz, hogy kiüresedik a lelkük, sekélyessé, felszínessé válik az életük, és a sok megfelelés, bizonyítás mellett már nem is tudják, valójában mit szeretnének az élettől. Pontosabban szólva nem tudják, hogy az Élet mit szeretne tőlük.

Mert az embernek sorsa van, küldetése, amely nem egy egyszerű anyagi élet, nem egy materialista életút. Nem, az embernek ennél magasztosabb célja van itt a földön. Az ember egy nemes lény, egy szellemi lény, akinek már megvan a képessége ahhoz, hogy bejárhassa azt az életutat, ami őt valóban fölemeli. De ehhez meg kell ismernie a lélek törvényeit, az erkölcsi törvényeket, és el kell kezdenie megtalálni azt a belső ösvényt, ami kívül az életben is célt és értelmet ad a mindennapoknak. Különben marad a céltalan sodródás, a mindenféle vágyaknak való élés, a megfeleléskényszer és a boldogság üldözése. Ez a külvilág kényszere. A belvilág nem kényszerít, csak üzen. Az ember pedig dönt, hogy melyik utat választja.

Megfigyeltem, hogy az életben csak azt lehet kivenni, amit az ember előzőleg beletett. Ha egy emberben nincs szívjóság, ha önző módon csak a saját érdekeit nézi, az az ember nem tud a másiknak adni. Így értelemszerűen „kivenni” sem fog tudni egy emberi kapcsolatból, ezért számára egyszerűen nem lesznek elérhetőek a szeretetteljes, önzetlenségen és kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatok. Márpedig az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben. Ahogyan telik az idő, ahogyan peregnek előre az évek, egyre világosabb, hogy a körülöttünk élők a legfontosabbak. Az a fontos, hogy mit adunk a másiknak, mivel tápláljuk a lényét, van-e hozzá egy kedves szavunk. Vagy inkább csak kivenni akarunk a másik emberből? Csak visszajelzésnek használjuk őt, csak arra kell nekünk a másik, hogy fontosnak érezzük magunkat? Az ember nem veszi komolyan ezeket a dolgokat, mert mindig az éppen aktuális céljaival van elfoglalva. Pedig szó szerint azok vagyunk, amit másoknak adunk magunkból. Nem fogunk tudni kivenni az életből sem jobbat, sem többet, sem mást, mint amit beleadunk. Próbálhatjuk kicsikarni a jót, próbálhatjuk „megzsarolni” a Sorsot, próbálhatjuk játszani az áldozatot a Magasabb Erők előtt, őket ez nem fogja érdekelni. A törvények működnek: az élet kiszámlázza, amit beletettünk, és pontosan azt kapjuk vissza, amilyenek mi magunk vagyunk. Pontosan azt kapjuk vissza, ahogyan másokkal bántunk. Fájdalmas felismerés ez, de igaz. Még fájdalmasabb ez annak, aki bele van ragadva a saját áldozattudatosságába, és talán még igaza is van abban, hogy először vele volt igazságtalan az élet. És mégis, a törvények működnek: ha az ember beleragad a saját fájdalmába, előbb-utóbb ő maga lesz az az „elkövető”, aki másoknak lelki fájdalmat okoz, mert képtelen volt felülemelkedni a sérelmein. Ezért ma már kötelező – szellemi-lelki értelemben – felülemelkedni a gyermekkori sérelmeken, kötelező keresni a megoldásokat, a segítséget mindezekre, és meg kell értenie az embernek azt, hogy az élet végső soron igazságos. Elveszi azt, ami nem jár, és megadja azt, ami jár. Még ha az nem is az, amire számítottunk.

Milyen jó volna igazságosabbnak lenni, nagylelkűbbnek, emberségesebbnek. Van mód erre. És akkor az élet is kedvesebb lesz velünk: igazságosabb és nagylelkűbb. De ehhez azokkal kell így bánnunk, akik egészen közel vannak hozzánk, a nálunk kisebbekkel, akik ránk vannak szorulva, a közvetlen családtagunkkal, aki az életét tette fel miránk, és mindenki mással is, akit az élet elénk hoz a maga törvényszerűségei szerint.

Van mód a változásra. Csak előbb nekünk kell beletenni azt, amit szeretnénk megkapni. És ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, le kell mondani a tetteink gyümölcséről, az eredményről, és magáért a tettért kell tudnunk megtenni mindezt. Nem önmaga farkába harapó kígyó ez, hanem a szellemi bölcsesség megértése: ne várj eredményt, hanem tedd meg azt, ami helyes, és bízz abban, hogy majd lesz eredmény, de ha nem lesz, akkor is tedd meg. És ennek az eredménye egy boldogabb élet, a remény a szívben és a jóság megjelenése az emberi lélekben, amely csakis az önzetlenségből fakadhat. Ki van jelölve az út, sőt, ki is van taposva. Már csak be kell járnia az embernek ezt az utat.

Az ember sokszor hallotta már azt a mondást, hogy „ép testben ép lélek”, de talán sosem gondolkodott el azon, hogy ez mit jelent. Én is sokat hallottam ezt a mondatot, és nem vettem komolyan egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam, mit jelent az ép test hiánya a lélek szempontjából.

Amikor az ember éli a maga materialista életét – főleg fiatal korban –, amikor igazából alapvetően a testi létezés köti le, szeretne célokat elérni az életben, szeretné jól érezni magát, szeretne sokat utazni, élményeket szerezni, akkor még ritkán halad túl a figyelme mindezeken. Közben azért hallja az idősebbektől, hogy milyen fontos az egészség, meg „ha egészség van, fiam, akkor minden van”, és hasonlók, de őszintén szólva egy fiatal számára normál esetben az egészség, a jó erőnlét még magától értetődő. Fiatal koromban nem gondoltam arra, hogy milyen az, ha nincs jó erőnlétem, ha nincs egészség, mert az embernek még sok az energiája, és úgy érzi, hogy sosem fogy el.

Aztán eljönnek a 30-as évek, amikor hirtelen megváltozik az energia minősége. Nem kiáradó, túlcsorduló lesz, hanem inkább „pulzáló”, de már egy kifejezett irányba törekvő. Ha az embernek ilyenkor nincsen egy magasabb szintű életcélja, ha nem kereste meg valamilyen szinten önmagát a 20-as éveiben, akkor ilyenkor kezd el „bajban lenni”. Mert 35 éves kor körül történik egyfajta belső átalakulás, egy lelki fordulat, és az ember belül, a lényében más célok felé kezd fordulni, mint amik eddig mozgatták. Ezért, ha valaki 35 éves korára nem talált magasabb célt az életben, akkor hirtelen elkezdheti magát nagyon öregnek érezni, hiszen az is, a 20-as éveinek elején járó önmagához képest. Pedig 35 éves kortól kezdődik csak el az „igazi élet”, az ember szellemi útja. 35 éves kor előtt kell megérlelni mindezt, hogy ebben a korban elindulhasson a valódi szellemi fejlődés.

Ezekben az időkben az egészség már egyre fontosabbá válik. Mert az ember megtapasztalja, hogy nincs végtelen energiatartaléka, hogy nem mindegy, mibe fektet energiát, és hogy a meglévő véges energiaforrásait úgy kell beosztania, hogy mindenképpen jusson a lényegre. És ebben az időszakban az ember megtapasztalhatja – én legalábbis megtapasztaltam –, hogy az egészség nem magától értetődő. Ha nincs, azt nagyon megérzi. Betegen, fáradtan, fájdalommal élve az emberben élő hatalmas szellem nem tud megnyilvánulni. Nem tud az emberen keresztül munkálkodni az a kozmikus lény, aki földi küldetését tölti ebben a testben, vagy inkább csak ehhez a testhez kötve egy rövid időre. Ezért az egészség végtelenül fontos, az egészség nélkülözhetetlen ebben az életeben, mert egészséges földi test nélkül nincs szellemi út, nincs küldetés, nincs fejlődés.

Mindez nem jelenti, hogy a testen múlik minden, és hogy az egészség önmagában elegendő a földi küldetés beteljesítéséhez. De a test is kell ahhoz, hogy a szellem alá tudjon szállni és meg tudjon nyilvánulni ebben a fizikai közegben. Ha ez a test beteges, ha gyenge és fáradt, akkor nem fogja tudni betölteni a funkcióját, és a lélek küldetése veszélybe kerül. Ezért megtanultam, hogy a testtel foglalkozni kell. A testet rendesen kell etetni, folyamatosan kutatva a számára legmegfelelőbb táplálékok után. A betegségeit kezelni kell, a megfelelő módszerekkel. Keresni, kutatni kell az utakat erre, mert a testnek megvannak a maga igényei, amelyek mindig összefüggnek azzal a lélekkel, aki a „használója” ennek a testnek. Összefüggésekben kell gondolkodni. Az emberi életutat egészében kell szemlélni, mert a test betegsége, baja, gyengesége mögött az ember személyes életútján való elakadása is jelen lehet, mint ok. Az ember élete egy egység, amit teljességében kell szemlélni ahhoz, hogy legalább egy fokkal közelebb kerülhessünk az igazsághoz.

Végtelenül fontos a gyümölcsök, zöldségek fogyasztása, mert rajtuk keresztül kerülünk közelebb az élethez, a természethez. A tápanyagok nélkülözhetetlenek a test fenntartásához, ezeket nagyon komolyan kell vennünk és kutatnunk kell a módszereket és a lehetőségeket arra, hogy a lehető legmegfelelőbb formában vigyük be őket. Ez az ember személyes felelőssége. Nem lehet kibújni alóla, képben kell lennünk a testünkkel, a felépítésével, az igényeivel és utána kell menni a legmegfelelőbb táplálkozási lehetőségeknek minden szempontból. Utána kell mennünk a betegségeinknek is. Kérdeznünk kell, keresni, kutatni a válaszok után. Tehát ez is az ember személyes felelőssége.

A test fontos, a testnek funkciója van, a testet tisztelni, becsülni kell, mert használjuk, mert szükséges ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hogy el tudjuk végezni a feladatot, amiért itt vagyunk. Ezért a mi felelősségünk is, hogy hogyan bánunk vele, hogy megteszünk-e minden tőlünk telhetőt azért, hogy ez a test jól tudjon működni. Meghallgatjuk a jelzéseit? Figyelünk arra, amikor szegény szólni próbál, hogy elfáradt, hogy ez neki túl sok, hogy valamilyen ételt nem kíván? Vagy csak megyünk a fejünk után, utána meg csodálkozunk, hogy folyton lebetegszünk?

Megtanultam, hogy a testet és a testet működtető erőket tisztelni kell. Igenis lehet tőle, tőlük elnézést kérni, ha túlhajtottuk magunkat, vagyis a testünket. Lehet a testünkkel is beszélni, hogy ne haragudjon, és törekedni fogunk rá, hogy ez többet ne forduljon elő. A megfelelő bánásmód, a megfelelő étkezés és a megfelelő életmód az alapja a testi jólétnek. De mindennek célja az ember szellemi útja, a magasabb szintű létezési mód, amit itt, földi testben élve hajt végre. A sorrend fontos: előbb volt a szellem, utána lett a test, de aki ezt tudja, az megadja a testnek a szükségleteit, nem zsigereli ki, és utánamegy a fizikai problémáinak. Mert neki fontos, hogy ez a test valóban jól működjön: hiszen anélkül nincs magasabb szintű létezés sem itt a földön.

Az ember életében számtalanszor eljön az a kritikus pillanat, amikor a lélek megérzi, hogy túlnőtt a kereteken, amelyek eddig megtartották, és az élete továbblép, terjeszkedik a fejlődés irányába. Az emberi élet maga egy fokozatos és folyamatos fejlődés, soha nem áll meg, nincs olyan, hogy „vége van”. Amíg az ember él, amíg létezik, addig célja van és ezt a célt kell szüntelenül kutatnia, és ez a cél kell, hogy húzza őt egy irányba. Ebbe az irányba tartva az ember lénye folyamatosan fejlődik olyan helyzetek által, amelyek megfelelnek a pillanatnyi állapotának. De abban a pillanatban, hogy a kellő fejlődés végbement, az ember lénye továbblép és elkezdi szétfeszíteni azokat a kereteket, amelyekben eddig benne volt, amelyekben egy bizonyos fokig komfortosan érezte magát. Hiszen a fejlődése egy adott pontján támogatták őt ezek a keretek, mint a járni tanuló kisgyermeket az asztal sarka, amibe belekapaszkodik. De a kisgyermek, ha nincs szüksége a támogató kézre, ellöki azt, és aki már átélte, milyen az, amikor egy kicsi kéz ellöki az ő kezét, mert szeretne önállóan haladni és nincs szüksége a támogatásunkra, az tudja, hogy az ember is pontosan ilyen, amikor a fejlődése szintet lép.

Aki támogatott már másokat az útjukon, segítette a fejlődésüket, az jól ismeri azt a pillanatot, amikor az előzőleg hozzá forduló lélek önállóvá válik és elkezd leválni az őt támogató személyről. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk ennek a helyzetnek az elkerülhetetlenségével és ne lepődjünk meg ezen, akár egy családtagunkat támogatjuk, akár kisgyermeket nevelünk, akár egy barátunkat segítjük át egy nehéz helyzeten, vagy akár másokat segítünk a szellemi fejlődésükben. Mindig eljön ez a pillanat és ez egy nehéz pillanat, ha nem készültünk fel rá, és esetleg érzelmileg kötődünk valakihez, aki épp továbblép rajtunk, vagy a mi segítségünkön.

De mi van akkor, ha mondjuk mi vagyunk benne egy olyan élethelyzetben, amit elkezdtünk kinőni, mint a növény, aminek a gyökerei valójában már túlnőttek a kis kaspón, amibe beleültették? Hogyan ismerhetjük fel a jeleket, hogy a lényünk megnőtt, vagyis kinőtte az addigi kereteit, és hogyan lépjünk ki a megszokottból, ami biztonságot ad, de egyben túl szűk keretek közé szorítja a lényünket?

Az embert szellemi erők vezérlik, és ezek az erők az ember lényén keresztül jelzik, ha egy helyzet már nem szolgálja az útját. Ilyen jel az, ha az ember túl szűknek érzi a mozgásterét lelki értelemben, amikor azt érzi, nem tud fejlődni, csak forog körbe-körbe, de nincs irány, nincs előre. Ez a helyzet bármely élethelyzetben felállhat, akár egy emberi kapcsolatban is, de bármely más helyzetben is. Ilyenkor az ember figyelme természetszerűleg elterelődik, mert a lénye keresi, kutatja a „hogyan tovább” irányokat. Ezért van az, hogy ha egy kapcsolatban például azt érezzük, a másik figyelme folyton valahol „máshol jár”, akkor már tudhatjuk, hogy baj van. (Nem összekeverendő ez azzal, amikor a kimerültség vagy a leterheltség okozza ezt a „máshol járást”.) De bármely más helyzetben is beállhat ez a „kereső állapot”, hiszen az ember lénye arra van kódolva, hogy keresse az irányokat, az útját és folyamatosan fejlődjön, növekedjen, vagyis egyre gazdagabbá váljon. Ha ez nem lehetséges, akkor beáll a stagnálás, ami után automatikusan elindul a visszafejlődés, vagyis a lefelé csúszás lelki értelemben és minden más szinten is. Ezért amikor megáll a fejlődés, amikor már nincsenek új utak, irányok, akkor a lélek elkezd szellemi értelemben unatkozni.

Ez az első komoly jel, hogy a változás már zajlik. Hiszen ami eddig lekötötte a figyelmét, az hirtelen unalmassá válik, már nem ad újat, nem foglalkoztatja. Nem lát benne többé lehetőséget, hiszen ami volt benne, azt már kimerítette, és így elkezdik más dolgok foglalkoztatni. Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor az ember elkezd mocorogni, forgolódni, elkezdi kutatni, merre lehetne továbblépni, újat tapasztalni. Ilyenkor általában még nem szükséges előrelépni, mert ez a leválási folyamat első fázisa. De ha ez a folyamat megindult, akkor visszavonhatatlanul elkezdtünk leválni a régiről, legyen az bármilyen élethelyzet. Az ember például beleunhat a lakóhelyébe, a körülötte élő emberekbe, vágyhat más környezetre, mert egy belső hang ezt súgja. De ugyanígy megunhatja a saját korlátait is, a saját korlátozó hitrendszereit is, amelyek béklyók közé szorítják a lényét.  Ezt a metódust az élet összes területére rá lehet vetíteni, mert a folyamat minden területen hasonlóan zajlik. Az embernek folyamatosan meg kell újulnia ebben az életben, az élethosszig tartó tanulás, fejlődés, megújulás elkerülhetetlen. Semmi furcsa nincsen ebben.

Aztán amikor a folyamat továbbmegy, akkor elkezd távolság létrejönni a régi élethelyzet és a személy között. Elkezdi idegennek, talán egy kicsit ellenségesnek is érezni azt, ami eddig bizonyos szinten megfelelő vagy elég jó volt a számára. Ez a „kamaszkor” fázisa, amikor elidegenedünk az adott élethelyzettől. Majd amikor továbbmegyünk ezen az úton és megérleljük magunkban az új irányt, akkor egyszer csak meg fog jelenni egy új lehetőség, egy új csíra az életünkben. Ez mindig így van? Tapasztalatom szerint igen, ez mindig bekövetkezik, mert itt szellemi törvények működnek, amelyek nem részrehajlóak. Az ember egyszer csak megpillantja az új útjának első kövét, amit a magasabb erők letettek a számára. A figyelmes kereső erre az első kőre azonnal rálép, mert a szíve mélyén tudja, hogy ez az az út, amit keresett és lépésről lépésre fog kibomlani a lába alatt. Ahogyan elkezd járni ezen a másik úton, lassan létrejön egy távolság a régi és az új út között, és lesz egy kritikus pillanat, amikor át kell váltania az új útra. Ekkor kell elengedni a régit, legyen az egy kapcsolat, egy lakóhely, egy hitrendszer vagy bármilyen más élethelyzet – ide nyugodtan be lehet helyettesíteni az éppen aktuális helyzetünket.

Hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból ebben a pillanatban? Ez a felnőtté válás pillanata, ha szimbolikusan akarjuk kifejezni a helyzetünket, és ahogyan mondtam, ezt az ember számtalanszor átéli élete során, hiszen rendszeresen kinövünk élethelyzeteket és továbblépünk rajtuk. A szellemi erők ilyenkor besegítenek: egyrészt kapunk támogatást az új úttól, olyan emberektől, akiket a Sors mellénk rendel ezen az ösvényen, másrészt a régi helyzet egyre kellemetlenebbé válik, hogy kvázi segítse számunkra a leválást. Mintha a helyzet is eltolna minket: már „nem kedves hozzánk”, már nem segítőkész, mintha nem akarná az Élet sem, hogy mi ezt a régi helyzetet az életünkben fenntartsuk. Ilyenkor számtalan jel egyszerre mutatja meg, hogy ennek vége van és a Sors a másik utat szánja nekünk. Amikor ez a felismerés megjelenik a lényünkben az az „ugrás” pillanata, mert tudjuk, hogy itt csak előre tudunk menekülni, a régi út már nem tart meg minket, az már nem támogatott.

Ha az ember figyeli, hogy az Élet, a Sors mit akar tőle, akkor világosan látja egy élethelyzetről, hogy támogatott-e vagy sem. Van benne fejlődési irány? Növekedik a lénye általa vagy stagnál? Van-e benne elismerés, támogatás, szeretet? Jól érzi magát az ember az adott helyzetben? Tud tanulni belőle olyat, ami értelmes módon tesz hozzá a jelleméhez, a lelki és intellektuális fejlődéséhez? Vannak olyan kapcsolatok, amelyekből lehet tanulni, de nem a jó értelemben, hanem olyanformán, hogy az ember megtanulhatja azt, hogy mit nem akar. De ha már megtanulta, akkor nem szükséges benne maradnia egy ilyen kapcsolatban. Így világos a különbség az értelmes tanulás és az értelmetlen körözés között.

Tehát eljön a pillanat, amikor meg kell lépni az új útra való áttérést, de azt mindig számtalan lépés előzi meg. Az ember előbb felnöveszti magában az újat és kívül, a világban csak a legvégén lépi meg azt, amiről a külső szemlélő azt mondja: „Nahát, milyen bátor, milyen szerencsés, hogy így megugrotta ezt!” Nem, nem ugrotta meg, hanem bejárt egy utat, aminek a végén szükségszerűen megjelent a váltás lehetősége, amire ő „felugrott”, mint egy vonatra, amely megállt a kedvéért egy pillanatra, de utána máris továbbrobogott. Ennek azonban semmi köze nincs a szerencséhez, sem a vakmerőséghez, ez egy észszerű, megérlelt és valóban bátor belső folyamat szükségszerű következménye, ami kívülről „hirtelennek” tűnik, mert a szemlélő nem járta végig az utat, amit az „ugró lélek” bejárt. Tehát nagy vonalakban így néz ki az a folyamat, amit váltásnak nevezünk.

Ne add fel soha az új irányokat, mert a lélek útja maga a fejlődés. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy maradj egy helyben, ha már érzed a hívást belül. Ne kapkodj, érleld meg magadban a dolgokat, mert visszalépni már nem lehet, ha egyszer „felugrottál a vonatodra”. De halld meg, amikor a vonat a távolból már feléd robog, vedd észre a jeleket, készülj fel és ne húzd az időt, amikor eljött a pillanat. Mert az élet nem kínál fel újabb és újabb lehetőségeket. Ha elment a vonat, akkor újra meg kell várni, amíg majd egy másik elindul feléd, vagyis egy új kört kell lefutni. Türelem, belső érlelődés, éber figyelem és megfelelő időzítés. Ez a lényege annak, hogy felugorhassunk a lehetőségek vonatára, amit a Sors elénk hoz.