Nagyon sokat gondolkoztam életem során azon, hogy miért van az, hogy egyes embereknek olyan különlegesen jó életük van, míg másoknak nincsen. Jó élet alatt azt értem, hogy bizonyos embereknek van szerető családjuk, szerető párjuk, van egészségük, harmonikus lelkiviláguk, de főleg van egyfajta belső melegség a lényükben, ami kiárad belőlük, és erőt, lelkesedést ad másoknak. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek van hitük. Nem üres, dogmatikus hitük, hanem belülről fakadó, eleven hitük az életben, annak jóságában, és képesek arra, hogy belevigyék a mindennapokba ezt a belső hitet, alapot adva annak még akkor is, ha tele van emberi problémával.
Megfigyeltem, hogy az élet, a Sors alapvetően kegyes az emberhez, újra és újra lehetőséget nyújt számára a fejlődésre és a lelki nemesedésre. Ezek számomra nem csak üres szavak, hiszen látni, ahogyan az élet tálcán nyújtja az új esélyt az embereknek, hogy továbbléphessenek a régi sérelmeikből, hogy megvalósíthassák álmaikat, hogy leválhassanak a szüleikről, a szülői mintákról, és hogy összességében egy békésebb és örömtelibb életet élhessenek. Látni azt is, hogy fájdalmasan kevesen élnek a lehetőségeikkel, de hozzáteszem, hogy mások életében mindig könnyebb észrevenni mindezt, mint a sajátunkban. Azonban mások életét megfigyelve következtethetünk arra, hogy ha a Sors annyi mindent kínál másoknak, annyi esélyt nyújt a gyógyulásra, a fejlődésre, a továbblépésre, akkor miért éppen velünk tenne kivételt? Nem lehet, hogy mi magunk sem látjuk meg a saját lehetőségeinket az életben a fejlődésre, a továbblépésre? Nem lehet, hogy pont úgy van ez velünk is, ahogyan látjuk a szomszéd vagy az ismerős életében azt, hogy hogyan hagyja elmenni az esélyeit?
Ez a mai élet egy „kifelé való élet” egy nagy kirakat, ahol elvileg az számít, hogy az ember mit ér el, mit bizonyít kívül. De ennek semmi köze nincs a boldogsághoz, sem az elégedettséghez. Teljesen felesleges egy ponton túl kifelé bármit is elérni, mert nem fog elvezetni a boldogsághoz. Az embernek van egy belső világa, és ez a belső világ teljesen más szabályok szerint működik. Aki ezt kiismeri, aki felfogja, honnan gyökerezik ez a belső világ adta szabályrendszer, az rádöbben, hogy az ő élete egy sokkal nagyobb rendszer része. És ekkor már van esélye a boldogságra is. És az ilyen lélek is a földön él, van párkapcsolata, van fizikai élete, vannak körülötte emberek és van egy tevékenysége, ha úgy tetszik küldetése, ami „húzza őt”, amit be kell teljesítenie. És amikor ő ezt beteljesíti, akkor nem „elér valamit” vagy „bizonyít valamit kifelé”, hanem egy úton jár, ami megérleli a lelkét és valóban elvezet valahová. Mert a kifelé élő emberek útja nem vezeti el őket sehová. Onnan lehet tudni, hogy ez igaz, hogy kiüresedik a lelkük, sekélyessé, felszínessé válik az életük, és a sok megfelelés, bizonyítás mellett már nem is tudják, valójában mit szeretnének az élettől. Pontosabban szólva nem tudják, hogy az Élet mit szeretne tőlük.
Mert az embernek sorsa van, küldetése, amely nem egy egyszerű anyagi élet, nem egy materialista életút. Nem, az embernek ennél magasztosabb célja van itt a földön. Az ember egy nemes lény, egy szellemi lény, akinek már megvan a képessége ahhoz, hogy bejárhassa azt az életutat, ami őt valóban fölemeli. De ehhez meg kell ismernie a lélek törvényeit, az erkölcsi törvényeket, és el kell kezdenie megtalálni azt a belső ösvényt, ami kívül az életben is célt és értelmet ad a mindennapoknak. Különben marad a céltalan sodródás, a mindenféle vágyaknak való élés, a megfeleléskényszer és a boldogság üldözése. Ez a külvilág kényszere. A belvilág nem kényszerít, csak üzen. Az ember pedig dönt, hogy melyik utat választja.
Megfigyeltem, hogy az életben csak azt lehet kivenni, amit az ember előzőleg beletett. Ha egy emberben nincs szívjóság, ha önző módon csak a saját érdekeit nézi, az az ember nem tud a másiknak adni. Így értelemszerűen „kivenni” sem fog tudni egy emberi kapcsolatból, ezért számára egyszerűen nem lesznek elérhetőek a szeretetteljes, önzetlenségen és kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatok. Márpedig az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben. Ahogyan telik az idő, ahogyan peregnek előre az évek, egyre világosabb, hogy a körülöttünk élők a legfontosabbak. Az a fontos, hogy mit adunk a másiknak, mivel tápláljuk a lényét, van-e hozzá egy kedves szavunk. Vagy inkább csak kivenni akarunk a másik emberből? Csak visszajelzésnek használjuk őt, csak arra kell nekünk a másik, hogy fontosnak érezzük magunkat? Az ember nem veszi komolyan ezeket a dolgokat, mert mindig az éppen aktuális céljaival van elfoglalva. Pedig szó szerint azok vagyunk, amit másoknak adunk magunkból. Nem fogunk tudni kivenni az életből sem jobbat, sem többet, sem mást, mint amit beleadunk. Próbálhatjuk kicsikarni a jót, próbálhatjuk „megzsarolni” a Sorsot, próbálhatjuk játszani az áldozatot a Magasabb Erők előtt, őket ez nem fogja érdekelni. A törvények működnek: az élet kiszámlázza, amit beletettünk, és pontosan azt kapjuk vissza, amilyenek mi magunk vagyunk. Pontosan azt kapjuk vissza, ahogyan másokkal bántunk. Fájdalmas felismerés ez, de igaz. Még fájdalmasabb ez annak, aki bele van ragadva a saját áldozattudatosságába, és talán még igaza is van abban, hogy először vele volt igazságtalan az élet. És mégis, a törvények működnek: ha az ember beleragad a saját fájdalmába, előbb-utóbb ő maga lesz az az „elkövető”, aki másoknak lelki fájdalmat okoz, mert képtelen volt felülemelkedni a sérelmein. Ezért ma már kötelező – szellemi-lelki értelemben – felülemelkedni a gyermekkori sérelmeken, kötelező keresni a megoldásokat, a segítséget mindezekre, és meg kell értenie az embernek azt, hogy az élet végső soron igazságos. Elveszi azt, ami nem jár, és megadja azt, ami jár. Még ha az nem is az, amire számítottunk.
Milyen jó volna igazságosabbnak lenni, nagylelkűbbnek, emberségesebbnek. Van mód erre. És akkor az élet is kedvesebb lesz velünk: igazságosabb és nagylelkűbb. De ehhez azokkal kell így bánnunk, akik egészen közel vannak hozzánk, a nálunk kisebbekkel, akik ránk vannak szorulva, a közvetlen családtagunkkal, aki az életét tette fel miránk, és mindenki mással is, akit az élet elénk hoz a maga törvényszerűségei szerint.
Van mód a változásra. Csak előbb nekünk kell beletenni azt, amit szeretnénk megkapni. És ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, le kell mondani a tetteink gyümölcséről, az eredményről, és magáért a tettért kell tudnunk megtenni mindezt. Nem önmaga farkába harapó kígyó ez, hanem a szellemi bölcsesség megértése: ne várj eredményt, hanem tedd meg azt, ami helyes, és bízz abban, hogy majd lesz eredmény, de ha nem lesz, akkor is tedd meg. És ennek az eredménye egy boldogabb élet, a remény a szívben és a jóság megjelenése az emberi lélekben, amely csakis az önzetlenségből fakadhat. Ki van jelölve az út, sőt, ki is van taposva. Már csak be kell járnia az embernek ezt az utat.