Az ember életében számtalanszor eljön az a kritikus pillanat, amikor a lélek megérzi, hogy túlnőtt a kereteken, amelyek eddig megtartották, és az élete továbblép, terjeszkedik a fejlődés irányába. Az emberi élet maga egy fokozatos és folyamatos fejlődés, soha nem áll meg, nincs olyan, hogy „vége van”. Amíg az ember él, amíg létezik, addig célja van és ezt a célt kell szüntelenül kutatnia, és ez a cél kell, hogy húzza őt egy irányba. Ebbe az irányba tartva az ember lénye folyamatosan fejlődik olyan helyzetek által, amelyek megfelelnek a pillanatnyi állapotának. De abban a pillanatban, hogy a kellő fejlődés végbement, az ember lénye továbblép és elkezdi szétfeszíteni azokat a kereteket, amelyekben eddig benne volt, amelyekben egy bizonyos fokig komfortosan érezte magát. Hiszen a fejlődése egy adott pontján támogatták őt ezek a keretek, mint a járni tanuló kisgyermeket az asztal sarka, amibe belekapaszkodik. De a kisgyermek, ha nincs szüksége a támogató kézre, ellöki azt, és aki már átélte, milyen az, amikor egy kicsi kéz ellöki az ő kezét, mert szeretne önállóan haladni és nincs szüksége a támogatásunkra, az tudja, hogy az ember is pontosan ilyen, amikor a fejlődése szintet lép.
Aki támogatott már másokat az útjukon, segítette a fejlődésüket, az jól ismeri azt a pillanatot, amikor az előzőleg hozzá forduló lélek önállóvá válik és elkezd leválni az őt támogató személyről. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk ennek a helyzetnek az elkerülhetetlenségével és ne lepődjünk meg ezen, akár egy családtagunkat támogatjuk, akár kisgyermeket nevelünk, akár egy barátunkat segítjük át egy nehéz helyzeten, vagy akár másokat segítünk a szellemi fejlődésükben. Mindig eljön ez a pillanat és ez egy nehéz pillanat, ha nem készültünk fel rá, és esetleg érzelmileg kötődünk valakihez, aki épp továbblép rajtunk, vagy a mi segítségünkön.
De mi van akkor, ha mondjuk mi vagyunk benne egy olyan élethelyzetben, amit elkezdtünk kinőni, mint a növény, aminek a gyökerei valójában már túlnőttek a kis kaspón, amibe beleültették? Hogyan ismerhetjük fel a jeleket, hogy a lényünk megnőtt, vagyis kinőtte az addigi kereteit, és hogyan lépjünk ki a megszokottból, ami biztonságot ad, de egyben túl szűk keretek közé szorítja a lényünket?
Az embert szellemi erők vezérlik, és ezek az erők az ember lényén keresztül jelzik, ha egy helyzet már nem szolgálja az útját. Ilyen jel az, ha az ember túl szűknek érzi a mozgásterét lelki értelemben, amikor azt érzi, nem tud fejlődni, csak forog körbe-körbe, de nincs irány, nincs előre. Ez a helyzet bármely élethelyzetben felállhat, akár egy emberi kapcsolatban is, de bármely más helyzetben is. Ilyenkor az ember figyelme természetszerűleg elterelődik, mert a lénye keresi, kutatja a „hogyan tovább” irányokat. Ezért van az, hogy ha egy kapcsolatban például azt érezzük, a másik figyelme folyton valahol „máshol jár”, akkor már tudhatjuk, hogy baj van. (Nem összekeverendő ez azzal, amikor a kimerültség vagy a leterheltség okozza ezt a „máshol járást”.) De bármely más helyzetben is beállhat ez a „kereső állapot”, hiszen az ember lénye arra van kódolva, hogy keresse az irányokat, az útját és folyamatosan fejlődjön, növekedjen, vagyis egyre gazdagabbá váljon. Ha ez nem lehetséges, akkor beáll a stagnálás, ami után automatikusan elindul a visszafejlődés, vagyis a lefelé csúszás lelki értelemben és minden más szinten is. Ezért amikor megáll a fejlődés, amikor már nincsenek új utak, irányok, akkor a lélek elkezd szellemi értelemben unatkozni.
Ez az első komoly jel, hogy a változás már zajlik. Hiszen ami eddig lekötötte a figyelmét, az hirtelen unalmassá válik, már nem ad újat, nem foglalkoztatja. Nem lát benne többé lehetőséget, hiszen ami volt benne, azt már kimerítette, és így elkezdik más dolgok foglalkoztatni. Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor az ember elkezd mocorogni, forgolódni, elkezdi kutatni, merre lehetne továbblépni, újat tapasztalni. Ilyenkor általában még nem szükséges előrelépni, mert ez a leválási folyamat első fázisa. De ha ez a folyamat megindult, akkor visszavonhatatlanul elkezdtünk leválni a régiről, legyen az bármilyen élethelyzet. Az ember például beleunhat a lakóhelyébe, a körülötte élő emberekbe, vágyhat más környezetre, mert egy belső hang ezt súgja. De ugyanígy megunhatja a saját korlátait is, a saját korlátozó hitrendszereit is, amelyek béklyók közé szorítják a lényét. Ezt a metódust az élet összes területére rá lehet vetíteni, mert a folyamat minden területen hasonlóan zajlik. Az embernek folyamatosan meg kell újulnia ebben az életben, az élethosszig tartó tanulás, fejlődés, megújulás elkerülhetetlen. Semmi furcsa nincsen ebben.
Aztán amikor a folyamat továbbmegy, akkor elkezd távolság létrejönni a régi élethelyzet és a személy között. Elkezdi idegennek, talán egy kicsit ellenségesnek is érezni azt, ami eddig bizonyos szinten megfelelő vagy elég jó volt a számára. Ez a „kamaszkor” fázisa, amikor elidegenedünk az adott élethelyzettől. Majd amikor továbbmegyünk ezen az úton és megérleljük magunkban az új irányt, akkor egyszer csak meg fog jelenni egy új lehetőség, egy új csíra az életünkben. Ez mindig így van? Tapasztalatom szerint igen, ez mindig bekövetkezik, mert itt szellemi törvények működnek, amelyek nem részrehajlóak. Az ember egyszer csak megpillantja az új útjának első kövét, amit a magasabb erők letettek a számára. A figyelmes kereső erre az első kőre azonnal rálép, mert a szíve mélyén tudja, hogy ez az az út, amit keresett és lépésről lépésre fog kibomlani a lába alatt. Ahogyan elkezd járni ezen a másik úton, lassan létrejön egy távolság a régi és az új út között, és lesz egy kritikus pillanat, amikor át kell váltania az új útra. Ekkor kell elengedni a régit, legyen az egy kapcsolat, egy lakóhely, egy hitrendszer vagy bármilyen más élethelyzet – ide nyugodtan be lehet helyettesíteni az éppen aktuális helyzetünket.
Hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból ebben a pillanatban? Ez a felnőtté válás pillanata, ha szimbolikusan akarjuk kifejezni a helyzetünket, és ahogyan mondtam, ezt az ember számtalanszor átéli élete során, hiszen rendszeresen kinövünk élethelyzeteket és továbblépünk rajtuk. A szellemi erők ilyenkor besegítenek: egyrészt kapunk támogatást az új úttól, olyan emberektől, akiket a Sors mellénk rendel ezen az ösvényen, másrészt a régi helyzet egyre kellemetlenebbé válik, hogy kvázi segítse számunkra a leválást. Mintha a helyzet is eltolna minket: már „nem kedves hozzánk”, már nem segítőkész, mintha nem akarná az Élet sem, hogy mi ezt a régi helyzetet az életünkben fenntartsuk. Ilyenkor számtalan jel egyszerre mutatja meg, hogy ennek vége van és a Sors a másik utat szánja nekünk. Amikor ez a felismerés megjelenik a lényünkben az az „ugrás” pillanata, mert tudjuk, hogy itt csak előre tudunk menekülni, a régi út már nem tart meg minket, az már nem támogatott.
Ha az ember figyeli, hogy az Élet, a Sors mit akar tőle, akkor világosan látja egy élethelyzetről, hogy támogatott-e vagy sem. Van benne fejlődési irány? Növekedik a lénye általa vagy stagnál? Van-e benne elismerés, támogatás, szeretet? Jól érzi magát az ember az adott helyzetben? Tud tanulni belőle olyat, ami értelmes módon tesz hozzá a jelleméhez, a lelki és intellektuális fejlődéséhez? Vannak olyan kapcsolatok, amelyekből lehet tanulni, de nem a jó értelemben, hanem olyanformán, hogy az ember megtanulhatja azt, hogy mit nem akar. De ha már megtanulta, akkor nem szükséges benne maradnia egy ilyen kapcsolatban. Így világos a különbség az értelmes tanulás és az értelmetlen körözés között.
Tehát eljön a pillanat, amikor meg kell lépni az új útra való áttérést, de azt mindig számtalan lépés előzi meg. Az ember előbb felnöveszti magában az újat és kívül, a világban csak a legvégén lépi meg azt, amiről a külső szemlélő azt mondja: „Nahát, milyen bátor, milyen szerencsés, hogy így megugrotta ezt!” Nem, nem ugrotta meg, hanem bejárt egy utat, aminek a végén szükségszerűen megjelent a váltás lehetősége, amire ő „felugrott”, mint egy vonatra, amely megállt a kedvéért egy pillanatra, de utána máris továbbrobogott. Ennek azonban semmi köze nincs a szerencséhez, sem a vakmerőséghez, ez egy észszerű, megérlelt és valóban bátor belső folyamat szükségszerű következménye, ami kívülről „hirtelennek” tűnik, mert a szemlélő nem járta végig az utat, amit az „ugró lélek” bejárt. Tehát nagy vonalakban így néz ki az a folyamat, amit váltásnak nevezünk.
Ne add fel soha az új irányokat, mert a lélek útja maga a fejlődés. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy maradj egy helyben, ha már érzed a hívást belül. Ne kapkodj, érleld meg magadban a dolgokat, mert visszalépni már nem lehet, ha egyszer „felugrottál a vonatodra”. De halld meg, amikor a vonat a távolból már feléd robog, vedd észre a jeleket, készülj fel és ne húzd az időt, amikor eljött a pillanat. Mert az élet nem kínál fel újabb és újabb lehetőségeket. Ha elment a vonat, akkor újra meg kell várni, amíg majd egy másik elindul feléd, vagyis egy új kört kell lefutni. Türelem, belső érlelődés, éber figyelem és megfelelő időzítés. Ez a lényege annak, hogy felugorhassunk a lehetőségek vonatára, amit a Sors elénk hoz.