A lelkiismeret hangja a bennünk élő magasabb bölcsesség hangja. Nagyon érdekes maga a szó is: „lelki-ismeret”, vagyis ismeret a lélekről.
Az ember a lelke mélyén tudja, hogy van egy lelke, amely nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint önmagában a földi körülményei, és ez a lélek bizonyos irányokba tereli, amelyek neki, vagyis a léleknek fontosak az ember életében. Az embert ez a magasabb erő beleviszi helyzetekbe, hogy ott megmérettessen, hogy ott döntéseket hozzon, és talán azért is, hogy választania kelljen sötétség és világosság, helytelen és helyes út, hazugság és igazság között.
Nem valódi kísértés az, amit az ember nem érez kívánatosnak. Számtalan ilyen kísértés környékezi meg az embert élete során, és amíg nem fejlődik ki a belső erkölcsi érzéke, addig ezekbe óhatatlanul belesétál. Majd, amikor rájön, hogy mégsem akkora „buli” ez a dolog, hiába jött ki jól látszólag belőle, akkor elkezd gondolkodni, hogy vajon jó döntés volt-e erre az útra lépni. Amikor az ember hagyja magát eltéríteni – az élet számtalan területén jöhetnek ezek az eltérítő erők –, akkor először látszólag jobb helyzetbe kerül. De aztán jönnek a következmények – és mindig jönnek –, pont akkor, amikor az ember a legkevésbé számít rájuk, mert már annyira megszokta a jó helyzetét, vagy éppen egy következő projekttel van elfoglalva.
Borzasztó nehéz úgy élni, hogy az ember ne sértse meg a saját lelkiismeretének a hangját – talán teljesen nem is lehetséges itt a földön. De ha az ember törekszik rá, hogy a belső hang mércéje szerint éljen, akkor ez az erő ki fogja segíteni a nehéz helyzeteiből. Mert az ember nem tökéletes, és a jelleme biztosan nem elég erős még számtalan helyen, de: ha megpróbál helyesen cselekedni, amennyire erejéből kitelik, akkor ez az erő ki fogja segíteni azokból a belső gödrökből is, amelyek miatt egyáltalán fogékony az eltérítő szirénhangokra.
Mondok egy példát: ha valaki folyton másokat akar elégedetté tenni, folyton megfelel másoknak, mert abban bízik, hogy mások megerősítése révén megnő az önbizalma, azzal az egy nagyon nehéz és lelkileg kiszolgáltatott helyzetbe hozza önmagát. Hiszen az ő önérétkelése másoktól függ, akiknek a motivációiról semmit nem tud, és akiknek az erkölcsi szintjéről, szellemi tudásáról nincs biztos tudása, vagyis kiadja a „szellemi hatalmat” egy őt érintő kérdésben olyan embereknek, akik a számára teljesen bizonytalan motivációik mentén vagy megadják neki a vágyott jóváhagyást, vagy nem. Ez így nagyon ingatag, erre alapozni az ember önértékelését nem lehet. Mégis, a társadalmunk „jóváhagyásfüggő”, arra vagyunk programozva, hogy egymásnak megfeleljünk, de közben semmit nem tudunk a másik ember motivációiról, szellemi képzettségéről, és mégis hagyjuk, hogy kvázi ő döntse el, hogy mi magunk a saját szemünkben mennyit érünk. Hú, de nyakatekert! Mégis ezt csináljuk nap mint nap.
Kedvesek vagyunk, hogy kedvesnek látszódjunk. De mit gondolunk belül valójában? Valóban jókedvünk van, vagy csak megjátsszuk magunkat, hogy beilleszkedjünk az emberek közé? Elmegyünk egy találkozóra, de csak azért, mert nem merünk nemet mondani. „Persze, hogy segítek neked megcsinálni ezt vagy azt. Persze, nyugodtan hívj fel este 10-kor is, hogy hogy sikerült a randevúd, nem gond, hogy másnap korán kelek.” És így tovább. Egyre jobban kitoljuk a határainkat, egyre többet engedünk magunkból kivenni csak azért, hogy a többiek – a barátok, az ismerősök, a tágabb család vagy mások – szeressenek minket. És a végén jön a megalkuvás, mert egyre többet követel tőlünk ez az irány: nagy árat kell fizetni a hazug önértékelésért.
Van egy nagyon nagy csapda, amibe könnyű beleesni: ez a „jó ember” csapdája. A jó ember mindenkinek segít, mindenki támasza, persze, hogy lehet rá számítani, persze hogy átmegy este megjavítani a gépedet, ha elromlik, persze, hogy megszerkeszti a szakdolgozatodat, ha nem érsz rá és így tovább. Aztán amikor neki kellene segítség, hirtelen rádöbben, hogy nincs senki, akihez fordulhatna… Hirtelen valahogy senki nem ér rá, nem elérhető senki azok közül, akiknek előzőleg segített. Most valahogy nincs ott körülötte az a sok ember, akik eddig hívogatták. Ismerős helyzet? Szerintem nincs ember, aki ezt ne élte volna át. A segítő lelkületű ember gyakran kerül ilyen helyzetebe, és rá kell döbbennie, hogy nem éri meg mindig mindenkivel jót tenni, mert egyszerűen nincs megbecsülve.
Sokkal fontosabb tudnia az embernek, hogy miért akar mindenáron megfelelni másoknak? Miért fontos, hogy megint ő legyen a jó ember, aki mindenkinek segít? Az önfeláldozás nem valódi szeretet és másoknak sem teszünk jót azzal, ha mindent odaadunk magunkból. Sokkal fontosabb a példamutatás, mint az, hogy mindenkit kisegítsünk minden bajából. Az emberek közötti együttműködés a kölcsönösségen kell hogy alapuljon, nem a lelki kihasználáson, ezért azzal teszünk jót, ha kijelöljük a határainkat és nem akarunk mindenkinek a megmentőjévé válni, hiszen ez úgyis lehetetlen.
A lelkiismeret hangja tehát az az erősen mellőzött belső hang, amely mindig mutatja nekünk a helyes irányt, de hallgatnunk nekünk kell rá. El lehet térni tőle, de ára van az eltérülésének, amit nekünk kell majd kifizetnünk, például rossz lelkiállapot, csalódások és kiábrándulás formájában. Jobb előbb rádöbbenni, ha tévúton járunk, és mielőbb kijavítani a hibát, mintsem megtenni még egy újabb útszakaszt a rossz irányba, ráadásul úgy, hogy már tudomásunk van arról, hogy az irány nem jó. Mindig van mód a javításra.
A lelkiismeret hangja mindig mutatja a helyes irányt, de ahhoz, hogy hallgatni tudjunk rá, nekünk magunknak is törekednünk kell arra, hogy jobb, nemesebb emberré váljunk a lényünkben. Ahol még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy a lelkiismeretünk hangjára hallgassunk, ott előbb meg kell erősödnünk, de ezen az úton ennek a lehetősége is eljön. Ezért fontos, hogy ha nem tudunk teljesen megfelelni ennek a belső hangnak, akkor is próbáljuk meg megtenni a tőlünk telhető legtöbbet, a többit pedig majd az Élet hozzáteszi nekünk. (Megnyilvánul majd előttünk a lehetőség arra, hogy felfejlődjünk arra a szintre, ahol egy adott kísértés már nem tud megérinteni minket.)
Az ember felelős azért, hogy mit tesz bele az életébe, amely közvetlenül körülveszi őt, vagy a társai életébe, akikkel összehozta őt a Sors. Nagyon fontos, mit adunk magunkból másoknak, és ne csak arra gondoljunk, hogy ne bántsuk a másik embert: önmagunkat se áldozzuk fel a „jóemberség” oltárán. A szelídség nem jelent kihasználhatóságot, a jóság nem jelent önfeladást. Számoljunk el lelkiismeretünkkel, legyünk igazságosak, korrigáljuk az utat, ha szükséges, ismerjük be a hibáinkat akkor is, ha fáj. Még mindig jobb az út közepén rájönni, hogy tévúton haladunk, mint a végén. Soha nem késő javítani, váltani, fejlődni, jobb emberré válni. Soha nem késő a lelkiismeretünk hangja szerint élni vagy törekedni erre.
Mindenkinek a legjobbakat kívánom ezen az úton.