Nagyon fontos témáról van szó, amely a mai, változó világban különösen aktuális. Az önállóság, a szabad gondolkodás és döntéshozatal az egyéni felelősségvállalás alapja. A mai világban egyre inkább elvárássá kezd válni az önállóság, úgy, hogy közben nagyon sokan élnek továbbra is teljes önállótlanságban, másokra támaszkodva. Vannak, akikben feltámad az igény az önmaguk iránti felelősség felvállalására, és vannak, akiket külső kényszer vesz rá arra, hogy önállósodjanak.
Az önállóság, a felelősségvállalás ott kezdődik, amikor az ember felfedezi tetteinek következményeit, és rádöbben arra, hogy cselekedetei és egyéni élethelyzetei (emberi kapcsolatai, egészségi állapota, általános közérzete, szerelmi viszonyának minősége vagy épp magánya stb.) között összefüggés áll fenn. Ez a kapocs, ez a híd pedig nem más, mint önnön lénye: saját gondolatai, elvárásai és az ezekből fakadó cselekedetei. Nagyon könnyű meglátni a tettek és következményeik közötti kapcsolatot az emberi viszonyulások terén. Amit az ember belead a kapcsolataiba, ahogyan másokkal viselkedik, pontosan úgy fognak vele is bánni a többiek. Jól megfigyelhető, hogy vannak, akik valahogy „kivételezettek, szerencsések” egy-egy helyzetben, hiszen kedves velük az eladó vagy az ügyintéző, míg másokkal nem az. Ezek a helyzetek sosem tudhatók be a vakszerencsének vagy a puszta véletleneknek. Ha valamit nem látunk át, ha valamit nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy nincs is értelme az adott dolognak: ez mindössze azt jelenti, hogy mi valamiért nem látjuk át azt. Ez a fajta alázat szükséges mindenféle megismerési folyamathoz, hiszen a pökhendi ember képtelen új dolgokat befogadni. Ő már „mindent ért, mindent tud”, igaz, az élete valahogy nem ezt a képet festi elé.
Érdemes megtanulni tehát „olvasni” az életünk jeleiből. Minden viszonylag könnyedén adja magát: ott vannak életünkben a fontosabbnál fontosabb jelzések, megmutatkoznak a történések révén, és jelzik, ha helytelen irányba megyünk annak érdekében, hogy vegyük észre a hibákat és változtassunk rajtuk. Sokan észbe kapnak egy párkapcsolat megromlásának kezdeti stádiumában és változtatnak magatartásukon. Vannak azonban olyanok, akik semmiféle jelből nem értenek és végül értetlenül állnak a megromlott kapcsolat láttán, holott ugyanúgy voltak előzmények, csak nem figyeltek rájuk. Mindig vannak előzmények, soha, semmi nem romlik el egyik pillanatról a másikra, ami egyébként évek alatt épült fel. Ha valaki egészséges, erős, soha semmi baja nincsen, az nem lesz hirtelen, egyik napról a másikra beteg. Ha mégis elindul egy ilyen folyamat, akkor is van visszaút, persze a gyógyulás érdekében már sok mindenen kell változtatni. Egy egész életmód eredménye a beteg szervezet, ez az állapot sosem egy nap alatt alakul ki az egyébként egészséges embernél. Ha valaki gyógyulni szeretne, akkor nem elég csak a fizikai tünetekre koncentrálni, az életmódját, lelki hozzáállását is meg kell tudni változtatni a fizikai gyógyulás érdekében. Ugyanígy van ez a kapcsolatoknál is. A régóta fennálló kapcsolatok nem egy nap alatt mérgesednek el, hanem hosszú évek alatt. Az egyik félben gyűlik-gyűlik a feszültség, a sértettség, a másik fél nemtörődömsége és önzése miatti fájdalom mindig hosszú időn át marja az emberi lelket. Ennek a folyamatnak vannak jelei, amiket csak az nem vesz észre, akit igazából nem is érdekel másik fél: az ő igényei, az ő véleménye a kapcsolatról. A folyamat legvégső állomása a teljes elhidegülés, ami a közöny és a másik gondjainak, igényeinek totális ignorálása révén alakulhat ki, másként már előbb megegyezés születik a felek között. A szenvedő fél mindig jelzi a gondjait, valamilyen módon a másik érzékelheti, ha távolodik tőle a párja, feltéve, hogy valóban fontos neki a másik ember. Sokszor a szenvedő fél el is mondja, mi bántja, de ha semmiféle meghallgatásra nem találnak az érvei, akkor mi mást tudna tenni, mint kihátrálni a kapcsolatból?
Van néhány magyar közmondás, amely jól kifejezi a lényeget:
„Ki mint vet, úgy arat.”
„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.”
„Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.”
Aki tiszteletlenül viselkedik másokkal, aki nem hajlandó meghallgatni és figyelembe venni mások igényeit, az ne számítson az élettől arra, amit ő maga sosem tesz bele. Szinte adja magát a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a „régiek” tudták mindezt? Hogyan lehetséges, hogy a máig fennmaradt magyar közmondások tartalmazzák az alapvető erkölcsi törvényeket, amelyeket minden jóérzésű embernek be kellene tartania teljesen magától értetődően, külön figyelemfelhívás nélkül?
Gondoljunk arra, hogy valaki hazudik egy embernek alapvető dolgokban. Ez a hazugság, mondjuk a „másik ember érdekében” történik, pontosabban az egyik fél így gondolja. (Lehet ez egy „kegyes” hazugság is, a lényeg, hogy a kapcsolatból hiányzik az őszinteség.) Majd ezt követően ez az ember a másiktól őszinteséget, nyíltságot, becsületességet vár el. (Milyen érdekes, naiv elképzelés!) Vajon mit fog kapni mindezek után ebben a kapcsolatban? Nem nehéz kitalálni: a másik ember egyre bizalmatlanabb lesz vele szemben, egyre kevésbé lesz hozzá őszinte. Valahogy úgy fog alakulni, hogy a kapcsolat megreked egy szinten, majd elkezd megromlani. A bizalom hiánya ugyanis megöli a kapcsolódást, e nélkül az csak egy felszínes „érdekkapcsolat” lehet. Ha az egyik fél nincs benne teljes szívvel a kapcsolódásban, akkor vajon mit várhat el cserébe a másiktól? Sokan ennek ellenére mégis a csodára várnak: azt kívánják, hogy a másik tegye bele azt a kapcsolatba, amit ők maguk nem hajlandóak megtenni. Egyenlítse ki a másik a számlát, amit ő halmozott föl. Nagyon gyakori elvárás ez a mai világban, nemde? A szellemi törvények alól azonban nincs kibúvó, és aki ismeri a magyar közmondásokat, az pontosan tudja, hogy a „régiek” tudták ezt, még az egyszerű emberek is. Hogyan alakult ki vajon a „józan paraszti ész” kifejezés? Úgy, hogy az ember rájött: sima, egyszerű logikával, vagyis egy teljesen átlagos felnőtt emberi észjárással már rá lehet jönni a dolgok lényegére, a tettek és következményeik közötti kapcsolatra.
„Isten nem ver bottal.” – tartja a mondás. Ez vajon mire vonatkozik? Ez azt jelenti, hogy az ember gyakran nem veszi észre egy gonosztett és a következményei közötti összefüggést, mert Isten nem egyszerűen ráüt a kezére, amikor másokat megbánt, hanem majd egy olyan módon bosszulja meg magát e rossz cselekedete, amit ő talán nem is hoz összefüggésbe előző gonoszságával. Sokan nem értik, miért történnek velük kellemetlenségek, pedig mindezek csak következmények, ahogyan a közmondás is rámutat. Ezek mind Isten figyelmeztetései, hogy valami nincs rendben, el kellene gondolkodni az embernek a szándékain, cselekedetein, számot kellene vetnie a lelkiismeretével. Érdemes hinni a közmondásoknak, melyek egy nép hosszú időn át kialakult bölcsességét őrzik? Érdemes hinni a népi gyógyászatnak, amely szintén egy nép hosszú időn át kialakult és bevált tapasztalatain nyugszik? Ez már egyéni döntés kérdése, én magam azt mondom, hogy ha az emberben van alázat, akkor belátja, hogy a fogyasztói társadalom előtt is volt világ, és talán bizonyos szempontból egészségesebb, jobb világ is volt. Az ember kénytelen volt együttműködni a természet erőivel, nem írhatott mindent felül pökhendi és arrogáns módon. Valójában nem lehet kijátszani ezeket a törvényeket, csak ideig-óráig el lehet tussolni az okozott károkat. Elég arra gondolni, milyen pusztítást végez az ember a természetben azért, hogy egy-két röpke évtizedig „jobban” éljen. Hogy mi lesz az utána jövőkkel? Ezen nem gondolkodik el, mert nem látja az összefüggéseket a tettek és a következményeik között. Na de hogyan lehet boldognak lenni mások kárára? Miféle boldogság ez?
Ugyanez a tendencia igaz az emberi kapcsolatokra. Az egyenlőtlenség, a megbomlott egyensúly az egyébként egyenrangú felek között óriási problémákhoz, végső soron elmagányosodáshoz vezethet. Az együttműködési képesség teljes hiánya, a másikra való oda nem figyelés, érveinek, igényeinek sorozatos figyelmen kívül hagyása, privát szférájának tiszteletben nem tartása oda vezethet, hogy a kapcsolat megromlik. Ez mindig okkal történik így. Aki hajlandó felfedezni az okokat, az képes tenni a megoldásért, de aki csak elvár a másiktól valamit, amit ő sosem adna bele a kapcsolatba, az ne számítson egyébre, mint amit ő is ad magából. Az egészen kicsi gyermek szokott egyoldalúan követelőzni (ha ezt megengedik neki), aki még azt hiszi, hogy az egész világ körülötte forog. Ő még nem képes arra, hogy mások igényeit figyelembe vegye, de egy felnőttől ez már elvárható lenne. Azonban sokan felnőtt korban sem képesek együttműködni másokkal, mert kizárólag az egyéni igényeikkel foglalkoznak egy kapcsolatban, és a másiktól is ezt várják el. Milyen alapon? Csak. A másik jogosan várná el, hogy az ő igényeit is figyelembe vegyék? Igen. Figyelembe veszi az ilyen ember a másik igényeit? Nem. Ezt követően pedig meglepődik azon, hogy a rengeteg jel és figyelemfelkeltő helyzet után a másik ember eltávolodik tőle? Ó, igen, nagyon is, sőt, értetlenül áll az új(!) helyzet előtt. A következő lépés pedig általában az, hogy elkezdi a másikat hibáztatni, hiszen ez a legkönnyebb, legkényelmesebb megoldás. Az okos ember mit tesz ilyenkor? Megpróbálja megkeresni a gondokhoz vezető okokat a saját viselkedésében, és tanul a hibáiból. Egy felnőtt kapcsolat így működik, tehát mindkét félnek megfelelő szintű belátási képességgel kell rendelkeznie. Amennyiben ez nincs meg, úgy az egyik fél (vagy netán mindketten) éretlen, gyermekded jellemmel rendelkezik, a kapcsolat pedig emiatt meg is reked, nem fejlődik tovább.
Az önálló ember másik tulajdonsága tehát az, hogy képes tanulni a hibáiból. Ha egy kapcsolat megromlik, az mindig két félen múlik, amennyiben egyenrangú felekről van szó. (Értelemszerűen a szülő-gyermek kapcsolat a felnőtté válásig nem tekinthető ilyenformán egyenrangúnak, a szülőnek mindenképpen jóval több felelőssége van, mint a gyermeknek.) Aki odafigyel az élet jelzéseire, annak nincs szüksége komolyabb következmények bekövetkeztére ahhoz, hogy változtasson, amennyiben probléma merülne fel kapcsolataiban. Vannak emberek, akikkel soha nem történnek balesetek, nem lesznek betegek, nincsenek tragédiák az életükben. Hogyan lehetséges ez? Ők talán valamiféle „szerencsés kiválasztottak”? Még véletlenül sem, ez túl egyszerű magyarázat lenne. Ez olyan, mintha azt mondaná az ember, hogy aki egészségesen él, aki odafigyel magára, az mágus. Aki nem látja át a fizikai test és a gondolatok, az életszemlélet, az életcél, az életmód, a mozgás, a táplálkozás közötti összefüggést, az persze gondolhatja azt, hogy az egészséges ember csodatévő mágus. Tehát az az ember, aki ismeri életének célját, aki tudja, hogy ez a világ egy hatalmas erő által működik, aki mindent áthat, aki tudja, hogy az élethez való viszonyulása fontos és befolyásolja a mindennapjait, az jobban figyel a test jelzéseire. Aki figyel a test jelzéseire, az „valahogy érzi”, mikor esne jól neki egy séta, mikor kellene egy kicsit intenzívebben mozogni, sőt, továbbmegyek, az ilyen ember még arra is ráérez, hogy mi esne jól a szervezetének tápanyagforrásként. Megtalálja azokat a zöldségeket, gyümölcsöket, egyéb alapanyagokat, amelyek révén csodálatos ételeket tud főzni, megtalálja azokat a gyógyteákat, amelyek segítenek bajaiból kigyógyulni és mindezt rendkívüli könnyedséggel teszi. Az ilyen ember csodával határos módon képes lehet akár komoly, makacs betegségekből is végleg kigyógyulni, mert egyfajta „vezettetés” révén mindig megtalálja a neki megfelelő segítséget, még akkor is, ha külön nem is keresi. Aki ilyenformán egységben él önmagával és a világmindenség erőivel, az a város közepén is képes megtalálni azokat a parkokat, kisebb erdőket, tisztásokat, amelyek segítségével kapcsolódni tud a Természet Erőihez. Na, mindez már csoda. Mert ezt a gondolkodásmódot kitágítva már létre lehet hozni egy szeretetteljes párkapcsolatot, egy olyan életmódot, ami előrevivő, egy olyan értelmes életet, amiben jelen van a Teremtő. Most akkor ez az ember egy mágus? Nem, ő egy egyszerű ember, aki gondolkodik. Ő egy egyszerű ember, aki keresi a tudást. Ő egy hétköznapi ember, aki hallgat a testére, a lelkére, és akinek lénye nyitott a jóra, a megértésre. Ő valóban szeretne változtatni rossz szokásain, ő keresi a módját a lelki nemesedésnek. Nem feltétlenül szent helyeken keresi mindezt, hanem ott, ahol éppen van. Ott viselkedik ember módjára, ahol él. Egy ilyen ember meghallja a másik ember kérését, mert nem azzal van elfoglalva, hogy az egyéni kis elvárásait, elképzeléseit mindenáron ráerőltesse a másikra. Neki lehet egyedül szeretetteljes kapcsolata, pontosabban annak, aki maga is szeretetteljes és tiszteli a másik lelkivilágát, életét.
Minden ember maga hívja életre egyéni sorsát elvárásaival, cselekedeteivel és az élethez való egész hozzáállásával. A csodákban csak a vakok hisznek, akik nem ismerik a szellemi törvényeket. A magyar nép a közmondásai alapján ismerte a szellemi törvényeket. Más népek közmondásai alapján ugyanezt el lehet mondani, hiszen csodálatos mondásaik vannak nekik is (pl: kínai közmondások, tibeti közmondások stb.) Nincs új a Nap alatt, az igazság minden korban egy és ugyanaz. Jézus tanításai ma is aktuálisak, sőt, ma még inkább, mint bármikor. Ugyanez mondható el a Védák üzenetéről, Henoch próféciájáról, a taoizmus (Lao-ce) tanításairól. Isten minden korban ugyanazt üzente az emberiségnek: azt mutatta meg, hogyan legyen ember a szó magasztos értelmében. Megszületni és fizikai testtel élni még nem érdem. A lélek hatja át azt a testet, és akiben van szív és lélek, aki törekszik a nemesedésre, az tudja egyedül megérteni, hogy az igazi próbatétel mindig belül zajlik. A bukás vagy a siker belül dől el: egyedül a szándék határozza meg a tisztaságot és a felfelé vezető utat, vagy a romlottságot és a pokolba vezető utat.