Biztosan sokan hallották már azt a „bölcs tanácsot” életük során, amikor nehéz helyzetben voltak, hogy „engedd el, ne foglalkozz vele, lépj tovább!”. Ha az ember bele van ragadva egy kapcsolatba, egy nem megfelelő hivatásba, egy rossz élethelyzetbe vagy bármi másba, ami gondot okoz neki, biztos, hogy találkozni fog a bölcsek kövét birtokló szónokokkal, akik magas lóról legyintenek a problémájára és megadják neki az újdonság erejével ható „megoldás” kulcsát: „Engedd el!”

Mintha az olyan könnyű lenne. Mintha nem kötődne az ember ezer szállal ahhoz a rosszhoz, ami neki is fáj. Mintha nem nőtt volna bele a lényébe az a bizonyos rossz. És ami a legrosszabb: mintha nem ragaszkodna ő maga is ahhoz a neki rossz helyzethez. Nincs olyan, hogy továbblépés, nincs olyan, hogy „engedd el” – egy pillanat alatt. Mert oda is egy út vezet. De azok, akik nemhogy nem éreznek együtt a másik emberrel, de még talán a terhükre is van annak nehézsége – hiszen most nekik kellene empatikusabbnak lenni –, könnyen dobják le magukról az együttérzés terhét azzal, hogy ráhárítják az egyébként is bajban lévő emberre a „megoldásukat”: „oldd meg, ne kapcsolódj a problémához, engedd már el”.

Aki valóban volt már életében nehéz helyzetben és tudja, milyen pokoli tud az lenni, az sosem adna ilyen tanácsot egy embertársának. Elengedni csak azt lehet, amin túlléptünk, túllépni csak azon lehet, amit feloldoztunk, és amiből felálltunk. Ahhoz, hogy felálljunk, mankók, támasztékok kellenek, amit nem azoktól kapunk, akik legyintenek a problémánkra, hanem azoktól, akik csendben együttéreznek velünk. Ők nem szónokolnak, hanem éreztetik, hogy nem vagyunk egyedül. És ha felálltunk, akkor bizonyosan el fogunk sétálni egy rossz kapcsolatból, egy nem megfelelő hivatásból vagy egy nehéz élethelyzetből. Az ember nem akar magának rosszat, így, ha képes rá, akkor ki fog lépni abból a rosszból. De az, hogy képessé váljon kilépni, már a jellemén is múlik, mert először mindig túl kell nőni azon a rosszon, amiben benne vagyunk. Ha például egy olyan kapcsolatban ragadtunk, ahol a másik nem értékel minket, akkor túl kell nőnünk önnön értéktelenségünk érzésén. Ez a legnehezebb, nem a kapcsolatból való kilépés. Hiszen mi történik, ha egy ember kilép egy olyan párkapcsolatból, amiben nem értékelik a lényét? Majd belelép egy következőbe, ahol még annyira sem fogják értékelni, mert hiszen kiugrott az előzőből is, nem lépett tovább, nem fejlődött, tehát csak ugyanazokat a köröket fogja ismételni. Ezért nem a kilépésre kell elsősorban koncentrálni egy nehéz élethelyzetben, habár nagyon nagy a kísértés arra, hogy az ember egyszerűen odébbálljon vagy kimeneküljön abból, ami neki egy kényelmetlen tükörkép. De ez nem old meg semmit. A helyzet újra fel fog állni egy következő kapcsolatban, mert nem oldotta fel magában a problémát. Vagyis nem lehet elengedni valamit addig, amíg ezer szállal kötődünk a problémához, ami okozta magát a kellemetlen helyzetet.

Ha egy embertásunk tanácsért fordul hozzánk hasonló ügyben, mindig azt nézzük meg, hogy hogyan tud lelki értelemben felállni ebből a helyzetből, és abban adjunk neki tanácsot vagy segítséget. Bíztassuk, hogy értékesnek tartjuk, helyezzünk figyelmet az ő valós értékeire, növeljük az önbizalmát, hiszen a segítségünket kérte, vagyis nagy valószínűséggel egy szerettünkről, barátunkról, családtagunkról vagy kedves ismerősünkről van szó, akit értékesnek tartunk. A kilépés, a továbblépés a legutolsó mozzanata egy ilyen történetnek, így nincs értelme azzal foglalkozni első körben. Ne pakoljunk rá szükségtelen terheket azzal, hogy neki már tovább kellene lépnie, amikor még a járáshoz sincs ereje, szimbolikus értelemben. Előbb tehát fel kell állnia a helyzetből.

Ne feledjük, úgy is el lehet venni egy ember önbizalmát, értékességének tudatát, hogy olyat várunk el tőle, amire még nem képes, hogy túlterheljük őt. Egy nehéz helyzetben lévő emberre rápakolni az „engedd el” elvárást éppen ezt jelenti.

És ha már sikerült felállnunk, ha megerősödött a lényünk, akkor miért kell mégis továbblépni majd egy ponton? Miért nem maradhatunk benne egy olyan kapcsolatban, helyzetben, amiben voltunk, ha már sikerült felállnunk? Azért, mert ha a helyzet nem fejlődött velünk (kivételes esetekben a kapcsolat fejlődése természetesen előfordulhat), akkor óhatatlanul visszatartó erővé fog válni az utunkon.

Ha egy ember kifejlesztette magában önnön értékességének tudatát, és a másik fél ezt képtelen lekövetni, akkor le fogja húzni azt az embert, aki már továbblépett. Ekkor a fejlődés megtartása érdekében kénytelen lesz leválasztania magáról azt, aki nem tudott vele fejlődni. Minden embernek meg kell tudnia védenie a saját szellemi-lelki fejlődését mindazokkal szemben, akik megpróbálják őt visszahúzni, mert képtelenek vele együtt fejlődni. Ha ezt nem teszi meg, akkor a saját fejlődését, a befektetett munkáját kockáztatja, hiszen a másik megpróbálja lehúzni őt a saját szintjére, ahol ő megint értéktelennek fogja érzeni magát, holott pedig ezen már túllépett.

Ezért nem minden emberi kapcsolat maradhat velünk életünk során, és ha az ember elmúlt már 40, tudja ezt. Mert el kellett engednie szerelmeket, barátokat vagy rokonokat is akár, azért, hogy megtarthassa a saját szellemi fejlődésének útját.

Kockázatos lelki értelemben elengedni emberi kapcsolatokat? Igen, az. De még kockázatosabb benne maradni egy megalkuváson és egyenlőtlenségen alapuló kapcsolatban – legyen az bármilyen emberi kapcsolat –, hiszen az hosszú távon lerombolja az önértékelésünket, örömünket, lelkesedésünket és az énképünket. Nem maradhat velünk az, ami lehúzó, ha mi magunk nem akarunk lehúzóak és lelki értelemben lehúzhatóak lenni. De erre nem a kilépés a válasz elsősorban, hanem a fejlődés, és ha szükséges, magától is megtörténik a leválás, amibe az élet is besegít majd.

Miért fontos elengedni azt, ami már nem tartozik hozzánk? Azért, mert továbbléptünk és szeretnénk helyet csinálni az újnak, az építőnek, a fejlődést hozónak, legyen az bármi az életünkben. Azért fontos elengedni a régit, hogy tudjunk épülni, hogy legyen hely az újnak, mert amíg a régi foglalja a helyét, addig nem lesz tere a fejlődésnek. De fejlődni csak az tud, aki képes továbblépni, aki meg tud mozdulni. Ezért előbb van a lelki fejlődés és utána következik be a változás kívül, amire a világ azt mondja: „Nahát, milyen szerencsés vagy, hogy továbbléptél ebbe az új, csodás kapcsolatba! Azta, hogy megtaláltátok egymást a pároddal!” De az, aki bejárta az utat, tudja, hogy milyen mélyről állt fel, hogy mennyit edzette a lábait, hogy mennyiszer esett el, és hogy mennyit izzadt, mire felállt és elindult. És az, hogy ez a munka nem látványos, semmit nem változtat azon, hogy ez áll valójában a fejlődés mögött. És amikor a változás bekövetkezik, a világ ismét könnyelműen rámondhatja majd: „Nahát, micsoda szerencse!”

Nagyon sokat gondolkoztam életem során azon, hogy miért van az, hogy egyes embereknek olyan különlegesen jó életük van, míg másoknak nincsen. Jó élet alatt azt értem, hogy bizonyos embereknek van szerető családjuk, szerető párjuk, van egészségük, harmonikus lelkiviláguk, de főleg van egyfajta belső melegség a lényükben, ami kiárad belőlük, és erőt, lelkesedést ad másoknak. Mindig is csodáltam azokat az embereket, akiknek van hitük. Nem üres, dogmatikus hitük, hanem belülről fakadó, eleven hitük az életben, annak jóságában, és képesek arra, hogy belevigyék a mindennapokba ezt a belső hitet, alapot adva annak még akkor is, ha tele van emberi problémával.

Megfigyeltem, hogy az élet, a Sors alapvetően kegyes az emberhez, újra és újra lehetőséget nyújt számára a fejlődésre és a lelki nemesedésre. Ezek számomra nem csak üres szavak, hiszen látni, ahogyan az élet tálcán nyújtja az új esélyt az embereknek, hogy továbbléphessenek a régi sérelmeikből, hogy megvalósíthassák álmaikat, hogy leválhassanak a szüleikről, a szülői mintákról, és hogy összességében egy békésebb és örömtelibb életet élhessenek. Látni azt is, hogy fájdalmasan kevesen élnek a lehetőségeikkel, de hozzáteszem, hogy mások életében mindig könnyebb észrevenni mindezt, mint a sajátunkban. Azonban mások életét megfigyelve következtethetünk arra, hogy ha a Sors annyi mindent kínál másoknak, annyi esélyt nyújt a gyógyulásra, a fejlődésre, a továbblépésre, akkor miért éppen velünk tenne kivételt? Nem lehet, hogy mi magunk sem látjuk meg a saját lehetőségeinket az életben a fejlődésre, a továbblépésre? Nem lehet, hogy pont úgy van ez velünk is, ahogyan látjuk a szomszéd vagy az ismerős életében azt, hogy hogyan hagyja elmenni az esélyeit?

Ez a mai élet egy „kifelé való élet” egy nagy kirakat, ahol elvileg az számít, hogy az ember mit ér el, mit bizonyít kívül. De ennek semmi köze nincs a boldogsághoz, sem az elégedettséghez. Teljesen felesleges egy ponton túl kifelé bármit is elérni, mert nem fog elvezetni a boldogsághoz. Az embernek van egy belső világa, és ez a belső világ teljesen más szabályok szerint működik. Aki ezt kiismeri, aki felfogja, honnan gyökerezik ez a belső világ adta szabályrendszer, az rádöbben, hogy az ő élete egy sokkal nagyobb rendszer része. És ekkor már van esélye a boldogságra is. És az ilyen lélek is a földön él, van párkapcsolata, van fizikai élete, vannak körülötte emberek és van egy tevékenysége, ha úgy tetszik küldetése, ami „húzza őt”, amit be kell teljesítenie. És amikor ő ezt beteljesíti, akkor nem „elér valamit” vagy „bizonyít valamit kifelé”, hanem egy úton jár, ami megérleli a lelkét és valóban elvezet valahová. Mert a kifelé élő emberek útja nem vezeti el őket sehová. Onnan lehet tudni, hogy ez igaz, hogy kiüresedik a lelkük, sekélyessé, felszínessé válik az életük, és a sok megfelelés, bizonyítás mellett már nem is tudják, valójában mit szeretnének az élettől. Pontosabban szólva nem tudják, hogy az Élet mit szeretne tőlük.

Mert az embernek sorsa van, küldetése, amely nem egy egyszerű anyagi élet, nem egy materialista életút. Nem, az embernek ennél magasztosabb célja van itt a földön. Az ember egy nemes lény, egy szellemi lény, akinek már megvan a képessége ahhoz, hogy bejárhassa azt az életutat, ami őt valóban fölemeli. De ehhez meg kell ismernie a lélek törvényeit, az erkölcsi törvényeket, és el kell kezdenie megtalálni azt a belső ösvényt, ami kívül az életben is célt és értelmet ad a mindennapoknak. Különben marad a céltalan sodródás, a mindenféle vágyaknak való élés, a megfeleléskényszer és a boldogság üldözése. Ez a külvilág kényszere. A belvilág nem kényszerít, csak üzen. Az ember pedig dönt, hogy melyik utat választja.

Megfigyeltem, hogy az életben csak azt lehet kivenni, amit az ember előzőleg beletett. Ha egy emberben nincs szívjóság, ha önző módon csak a saját érdekeit nézi, az az ember nem tud a másiknak adni. Így értelemszerűen „kivenni” sem fog tudni egy emberi kapcsolatból, ezért számára egyszerűen nem lesznek elérhetőek a szeretetteljes, önzetlenségen és kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatok. Márpedig az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben. Ahogyan telik az idő, ahogyan peregnek előre az évek, egyre világosabb, hogy a körülöttünk élők a legfontosabbak. Az a fontos, hogy mit adunk a másiknak, mivel tápláljuk a lényét, van-e hozzá egy kedves szavunk. Vagy inkább csak kivenni akarunk a másik emberből? Csak visszajelzésnek használjuk őt, csak arra kell nekünk a másik, hogy fontosnak érezzük magunkat? Az ember nem veszi komolyan ezeket a dolgokat, mert mindig az éppen aktuális céljaival van elfoglalva. Pedig szó szerint azok vagyunk, amit másoknak adunk magunkból. Nem fogunk tudni kivenni az életből sem jobbat, sem többet, sem mást, mint amit beleadunk. Próbálhatjuk kicsikarni a jót, próbálhatjuk „megzsarolni” a Sorsot, próbálhatjuk játszani az áldozatot a Magasabb Erők előtt, őket ez nem fogja érdekelni. A törvények működnek: az élet kiszámlázza, amit beletettünk, és pontosan azt kapjuk vissza, amilyenek mi magunk vagyunk. Pontosan azt kapjuk vissza, ahogyan másokkal bántunk. Fájdalmas felismerés ez, de igaz. Még fájdalmasabb ez annak, aki bele van ragadva a saját áldozattudatosságába, és talán még igaza is van abban, hogy először vele volt igazságtalan az élet. És mégis, a törvények működnek: ha az ember beleragad a saját fájdalmába, előbb-utóbb ő maga lesz az az „elkövető”, aki másoknak lelki fájdalmat okoz, mert képtelen volt felülemelkedni a sérelmein. Ezért ma már kötelező – szellemi-lelki értelemben – felülemelkedni a gyermekkori sérelmeken, kötelező keresni a megoldásokat, a segítséget mindezekre, és meg kell értenie az embernek azt, hogy az élet végső soron igazságos. Elveszi azt, ami nem jár, és megadja azt, ami jár. Még ha az nem is az, amire számítottunk.

Milyen jó volna igazságosabbnak lenni, nagylelkűbbnek, emberségesebbnek. Van mód erre. És akkor az élet is kedvesebb lesz velünk: igazságosabb és nagylelkűbb. De ehhez azokkal kell így bánnunk, akik egészen közel vannak hozzánk, a nálunk kisebbekkel, akik ránk vannak szorulva, a közvetlen családtagunkkal, aki az életét tette fel miránk, és mindenki mással is, akit az élet elénk hoz a maga törvényszerűségei szerint.

Van mód a változásra. Csak előbb nekünk kell beletenni azt, amit szeretnénk megkapni. És ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, le kell mondani a tetteink gyümölcséről, az eredményről, és magáért a tettért kell tudnunk megtenni mindezt. Nem önmaga farkába harapó kígyó ez, hanem a szellemi bölcsesség megértése: ne várj eredményt, hanem tedd meg azt, ami helyes, és bízz abban, hogy majd lesz eredmény, de ha nem lesz, akkor is tedd meg. És ennek az eredménye egy boldogabb élet, a remény a szívben és a jóság megjelenése az emberi lélekben, amely csakis az önzetlenségből fakadhat. Ki van jelölve az út, sőt, ki is van taposva. Már csak be kell járnia az embernek ezt az utat.

Az ember sokszor hallotta már azt a mondást, hogy „ép testben ép lélek”, de talán sosem gondolkodott el azon, hogy ez mit jelent. Én is sokat hallottam ezt a mondatot, és nem vettem komolyan egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam, mit jelent az ép test hiánya a lélek szempontjából.

Amikor az ember éli a maga materialista életét – főleg fiatal korban –, amikor igazából alapvetően a testi létezés köti le, szeretne célokat elérni az életben, szeretné jól érezni magát, szeretne sokat utazni, élményeket szerezni, akkor még ritkán halad túl a figyelme mindezeken. Közben azért hallja az idősebbektől, hogy milyen fontos az egészség, meg „ha egészség van, fiam, akkor minden van”, és hasonlók, de őszintén szólva egy fiatal számára normál esetben az egészség, a jó erőnlét még magától értetődő. Fiatal koromban nem gondoltam arra, hogy milyen az, ha nincs jó erőnlétem, ha nincs egészség, mert az embernek még sok az energiája, és úgy érzi, hogy sosem fogy el.

Aztán eljönnek a 30-as évek, amikor hirtelen megváltozik az energia minősége. Nem kiáradó, túlcsorduló lesz, hanem inkább „pulzáló”, de már egy kifejezett irányba törekvő. Ha az embernek ilyenkor nincsen egy magasabb szintű életcélja, ha nem kereste meg valamilyen szinten önmagát a 20-as éveiben, akkor ilyenkor kezd el „bajban lenni”. Mert 35 éves kor körül történik egyfajta belső átalakulás, egy lelki fordulat, és az ember belül, a lényében más célok felé kezd fordulni, mint amik eddig mozgatták. Ezért, ha valaki 35 éves korára nem talált magasabb célt az életben, akkor hirtelen elkezdheti magát nagyon öregnek érezni, hiszen az is, a 20-as éveinek elején járó önmagához képest. Pedig 35 éves kortól kezdődik csak el az „igazi élet”, az ember szellemi útja. 35 éves kor előtt kell megérlelni mindezt, hogy ebben a korban elindulhasson a valódi szellemi fejlődés.

Ezekben az időkben az egészség már egyre fontosabbá válik. Mert az ember megtapasztalja, hogy nincs végtelen energiatartaléka, hogy nem mindegy, mibe fektet energiát, és hogy a meglévő véges energiaforrásait úgy kell beosztania, hogy mindenképpen jusson a lényegre. És ebben az időszakban az ember megtapasztalhatja – én legalábbis megtapasztaltam –, hogy az egészség nem magától értetődő. Ha nincs, azt nagyon megérzi. Betegen, fáradtan, fájdalommal élve az emberben élő hatalmas szellem nem tud megnyilvánulni. Nem tud az emberen keresztül munkálkodni az a kozmikus lény, aki földi küldetését tölti ebben a testben, vagy inkább csak ehhez a testhez kötve egy rövid időre. Ezért az egészség végtelenül fontos, az egészség nélkülözhetetlen ebben az életeben, mert egészséges földi test nélkül nincs szellemi út, nincs küldetés, nincs fejlődés.

Mindez nem jelenti, hogy a testen múlik minden, és hogy az egészség önmagában elegendő a földi küldetés beteljesítéséhez. De a test is kell ahhoz, hogy a szellem alá tudjon szállni és meg tudjon nyilvánulni ebben a fizikai közegben. Ha ez a test beteges, ha gyenge és fáradt, akkor nem fogja tudni betölteni a funkcióját, és a lélek küldetése veszélybe kerül. Ezért megtanultam, hogy a testtel foglalkozni kell. A testet rendesen kell etetni, folyamatosan kutatva a számára legmegfelelőbb táplálékok után. A betegségeit kezelni kell, a megfelelő módszerekkel. Keresni, kutatni kell az utakat erre, mert a testnek megvannak a maga igényei, amelyek mindig összefüggnek azzal a lélekkel, aki a „használója” ennek a testnek. Összefüggésekben kell gondolkodni. Az emberi életutat egészében kell szemlélni, mert a test betegsége, baja, gyengesége mögött az ember személyes életútján való elakadása is jelen lehet, mint ok. Az ember élete egy egység, amit teljességében kell szemlélni ahhoz, hogy legalább egy fokkal közelebb kerülhessünk az igazsághoz.

Végtelenül fontos a gyümölcsök, zöldségek fogyasztása, mert rajtuk keresztül kerülünk közelebb az élethez, a természethez. A tápanyagok nélkülözhetetlenek a test fenntartásához, ezeket nagyon komolyan kell vennünk és kutatnunk kell a módszereket és a lehetőségeket arra, hogy a lehető legmegfelelőbb formában vigyük be őket. Ez az ember személyes felelőssége. Nem lehet kibújni alóla, képben kell lennünk a testünkkel, a felépítésével, az igényeivel és utána kell menni a legmegfelelőbb táplálkozási lehetőségeknek minden szempontból. Utána kell mennünk a betegségeinknek is. Kérdeznünk kell, keresni, kutatni a válaszok után. Tehát ez is az ember személyes felelőssége.

A test fontos, a testnek funkciója van, a testet tisztelni, becsülni kell, mert használjuk, mert szükséges ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hogy el tudjuk végezni a feladatot, amiért itt vagyunk. Ezért a mi felelősségünk is, hogy hogyan bánunk vele, hogy megteszünk-e minden tőlünk telhetőt azért, hogy ez a test jól tudjon működni. Meghallgatjuk a jelzéseit? Figyelünk arra, amikor szegény szólni próbál, hogy elfáradt, hogy ez neki túl sok, hogy valamilyen ételt nem kíván? Vagy csak megyünk a fejünk után, utána meg csodálkozunk, hogy folyton lebetegszünk?

Megtanultam, hogy a testet és a testet működtető erőket tisztelni kell. Igenis lehet tőle, tőlük elnézést kérni, ha túlhajtottuk magunkat, vagyis a testünket. Lehet a testünkkel is beszélni, hogy ne haragudjon, és törekedni fogunk rá, hogy ez többet ne forduljon elő. A megfelelő bánásmód, a megfelelő étkezés és a megfelelő életmód az alapja a testi jólétnek. De mindennek célja az ember szellemi útja, a magasabb szintű létezési mód, amit itt, földi testben élve hajt végre. A sorrend fontos: előbb volt a szellem, utána lett a test, de aki ezt tudja, az megadja a testnek a szükségleteit, nem zsigereli ki, és utánamegy a fizikai problémáinak. Mert neki fontos, hogy ez a test valóban jól működjön: hiszen anélkül nincs magasabb szintű létezés sem itt a földön.

Az ember életében számtalanszor eljön az a kritikus pillanat, amikor a lélek megérzi, hogy túlnőtt a kereteken, amelyek eddig megtartották, és az élete továbblép, terjeszkedik a fejlődés irányába. Az emberi élet maga egy fokozatos és folyamatos fejlődés, soha nem áll meg, nincs olyan, hogy „vége van”. Amíg az ember él, amíg létezik, addig célja van és ezt a célt kell szüntelenül kutatnia, és ez a cél kell, hogy húzza őt egy irányba. Ebbe az irányba tartva az ember lénye folyamatosan fejlődik olyan helyzetek által, amelyek megfelelnek a pillanatnyi állapotának. De abban a pillanatban, hogy a kellő fejlődés végbement, az ember lénye továbblép és elkezdi szétfeszíteni azokat a kereteket, amelyekben eddig benne volt, amelyekben egy bizonyos fokig komfortosan érezte magát. Hiszen a fejlődése egy adott pontján támogatták őt ezek a keretek, mint a járni tanuló kisgyermeket az asztal sarka, amibe belekapaszkodik. De a kisgyermek, ha nincs szüksége a támogató kézre, ellöki azt, és aki már átélte, milyen az, amikor egy kicsi kéz ellöki az ő kezét, mert szeretne önállóan haladni és nincs szüksége a támogatásunkra, az tudja, hogy az ember is pontosan ilyen, amikor a fejlődése szintet lép.

Aki támogatott már másokat az útjukon, segítette a fejlődésüket, az jól ismeri azt a pillanatot, amikor az előzőleg hozzá forduló lélek önállóvá válik és elkezd leválni az őt támogató személyről. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk ennek a helyzetnek az elkerülhetetlenségével és ne lepődjünk meg ezen, akár egy családtagunkat támogatjuk, akár kisgyermeket nevelünk, akár egy barátunkat segítjük át egy nehéz helyzeten, vagy akár másokat segítünk a szellemi fejlődésükben. Mindig eljön ez a pillanat és ez egy nehéz pillanat, ha nem készültünk fel rá, és esetleg érzelmileg kötődünk valakihez, aki épp továbblép rajtunk, vagy a mi segítségünkön.

De mi van akkor, ha mondjuk mi vagyunk benne egy olyan élethelyzetben, amit elkezdtünk kinőni, mint a növény, aminek a gyökerei valójában már túlnőttek a kis kaspón, amibe beleültették? Hogyan ismerhetjük fel a jeleket, hogy a lényünk megnőtt, vagyis kinőtte az addigi kereteit, és hogyan lépjünk ki a megszokottból, ami biztonságot ad, de egyben túl szűk keretek közé szorítja a lényünket?

Az embert szellemi erők vezérlik, és ezek az erők az ember lényén keresztül jelzik, ha egy helyzet már nem szolgálja az útját. Ilyen jel az, ha az ember túl szűknek érzi a mozgásterét lelki értelemben, amikor azt érzi, nem tud fejlődni, csak forog körbe-körbe, de nincs irány, nincs előre. Ez a helyzet bármely élethelyzetben felállhat, akár egy emberi kapcsolatban is, de bármely más helyzetben is. Ilyenkor az ember figyelme természetszerűleg elterelődik, mert a lénye keresi, kutatja a „hogyan tovább” irányokat. Ezért van az, hogy ha egy kapcsolatban például azt érezzük, a másik figyelme folyton valahol „máshol jár”, akkor már tudhatjuk, hogy baj van. (Nem összekeverendő ez azzal, amikor a kimerültség vagy a leterheltség okozza ezt a „máshol járást”.) De bármely más helyzetben is beállhat ez a „kereső állapot”, hiszen az ember lénye arra van kódolva, hogy keresse az irányokat, az útját és folyamatosan fejlődjön, növekedjen, vagyis egyre gazdagabbá váljon. Ha ez nem lehetséges, akkor beáll a stagnálás, ami után automatikusan elindul a visszafejlődés, vagyis a lefelé csúszás lelki értelemben és minden más szinten is. Ezért amikor megáll a fejlődés, amikor már nincsenek új utak, irányok, akkor a lélek elkezd szellemi értelemben unatkozni.

Ez az első komoly jel, hogy a változás már zajlik. Hiszen ami eddig lekötötte a figyelmét, az hirtelen unalmassá válik, már nem ad újat, nem foglalkoztatja. Nem lát benne többé lehetőséget, hiszen ami volt benne, azt már kimerítette, és így elkezdik más dolgok foglalkoztatni. Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor az ember elkezd mocorogni, forgolódni, elkezdi kutatni, merre lehetne továbblépni, újat tapasztalni. Ilyenkor általában még nem szükséges előrelépni, mert ez a leválási folyamat első fázisa. De ha ez a folyamat megindult, akkor visszavonhatatlanul elkezdtünk leválni a régiről, legyen az bármilyen élethelyzet. Az ember például beleunhat a lakóhelyébe, a körülötte élő emberekbe, vágyhat más környezetre, mert egy belső hang ezt súgja. De ugyanígy megunhatja a saját korlátait is, a saját korlátozó hitrendszereit is, amelyek béklyók közé szorítják a lényét.  Ezt a metódust az élet összes területére rá lehet vetíteni, mert a folyamat minden területen hasonlóan zajlik. Az embernek folyamatosan meg kell újulnia ebben az életben, az élethosszig tartó tanulás, fejlődés, megújulás elkerülhetetlen. Semmi furcsa nincsen ebben.

Aztán amikor a folyamat továbbmegy, akkor elkezd távolság létrejönni a régi élethelyzet és a személy között. Elkezdi idegennek, talán egy kicsit ellenségesnek is érezni azt, ami eddig bizonyos szinten megfelelő vagy elég jó volt a számára. Ez a „kamaszkor” fázisa, amikor elidegenedünk az adott élethelyzettől. Majd amikor továbbmegyünk ezen az úton és megérleljük magunkban az új irányt, akkor egyszer csak meg fog jelenni egy új lehetőség, egy új csíra az életünkben. Ez mindig így van? Tapasztalatom szerint igen, ez mindig bekövetkezik, mert itt szellemi törvények működnek, amelyek nem részrehajlóak. Az ember egyszer csak megpillantja az új útjának első kövét, amit a magasabb erők letettek a számára. A figyelmes kereső erre az első kőre azonnal rálép, mert a szíve mélyén tudja, hogy ez az az út, amit keresett és lépésről lépésre fog kibomlani a lába alatt. Ahogyan elkezd járni ezen a másik úton, lassan létrejön egy távolság a régi és az új út között, és lesz egy kritikus pillanat, amikor át kell váltania az új útra. Ekkor kell elengedni a régit, legyen az egy kapcsolat, egy lakóhely, egy hitrendszer vagy bármilyen más élethelyzet – ide nyugodtan be lehet helyettesíteni az éppen aktuális helyzetünket.

Hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból ebben a pillanatban? Ez a felnőtté válás pillanata, ha szimbolikusan akarjuk kifejezni a helyzetünket, és ahogyan mondtam, ezt az ember számtalanszor átéli élete során, hiszen rendszeresen kinövünk élethelyzeteket és továbblépünk rajtuk. A szellemi erők ilyenkor besegítenek: egyrészt kapunk támogatást az új úttól, olyan emberektől, akiket a Sors mellénk rendel ezen az ösvényen, másrészt a régi helyzet egyre kellemetlenebbé válik, hogy kvázi segítse számunkra a leválást. Mintha a helyzet is eltolna minket: már „nem kedves hozzánk”, már nem segítőkész, mintha nem akarná az Élet sem, hogy mi ezt a régi helyzetet az életünkben fenntartsuk. Ilyenkor számtalan jel egyszerre mutatja meg, hogy ennek vége van és a Sors a másik utat szánja nekünk. Amikor ez a felismerés megjelenik a lényünkben az az „ugrás” pillanata, mert tudjuk, hogy itt csak előre tudunk menekülni, a régi út már nem tart meg minket, az már nem támogatott.

Ha az ember figyeli, hogy az Élet, a Sors mit akar tőle, akkor világosan látja egy élethelyzetről, hogy támogatott-e vagy sem. Van benne fejlődési irány? Növekedik a lénye általa vagy stagnál? Van-e benne elismerés, támogatás, szeretet? Jól érzi magát az ember az adott helyzetben? Tud tanulni belőle olyat, ami értelmes módon tesz hozzá a jelleméhez, a lelki és intellektuális fejlődéséhez? Vannak olyan kapcsolatok, amelyekből lehet tanulni, de nem a jó értelemben, hanem olyanformán, hogy az ember megtanulhatja azt, hogy mit nem akar. De ha már megtanulta, akkor nem szükséges benne maradnia egy ilyen kapcsolatban. Így világos a különbség az értelmes tanulás és az értelmetlen körözés között.

Tehát eljön a pillanat, amikor meg kell lépni az új útra való áttérést, de azt mindig számtalan lépés előzi meg. Az ember előbb felnöveszti magában az újat és kívül, a világban csak a legvégén lépi meg azt, amiről a külső szemlélő azt mondja: „Nahát, milyen bátor, milyen szerencsés, hogy így megugrotta ezt!” Nem, nem ugrotta meg, hanem bejárt egy utat, aminek a végén szükségszerűen megjelent a váltás lehetősége, amire ő „felugrott”, mint egy vonatra, amely megállt a kedvéért egy pillanatra, de utána máris továbbrobogott. Ennek azonban semmi köze nincs a szerencséhez, sem a vakmerőséghez, ez egy észszerű, megérlelt és valóban bátor belső folyamat szükségszerű következménye, ami kívülről „hirtelennek” tűnik, mert a szemlélő nem járta végig az utat, amit az „ugró lélek” bejárt. Tehát nagy vonalakban így néz ki az a folyamat, amit váltásnak nevezünk.

Ne add fel soha az új irányokat, mert a lélek útja maga a fejlődés. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy maradj egy helyben, ha már érzed a hívást belül. Ne kapkodj, érleld meg magadban a dolgokat, mert visszalépni már nem lehet, ha egyszer „felugrottál a vonatodra”. De halld meg, amikor a vonat a távolból már feléd robog, vedd észre a jeleket, készülj fel és ne húzd az időt, amikor eljött a pillanat. Mert az élet nem kínál fel újabb és újabb lehetőségeket. Ha elment a vonat, akkor újra meg kell várni, amíg majd egy másik elindul feléd, vagyis egy új kört kell lefutni. Türelem, belső érlelődés, éber figyelem és megfelelő időzítés. Ez a lényege annak, hogy felugorhassunk a lehetőségek vonatára, amit a Sors elénk hoz.

Talán sokszor érezzük azt életünkben, hogy az utunkon vagyunk, mert hisszük, hogy jól, helyesen cselekszünk, esetleg megfelelünk az elvárásoknak, amiket a környezetünk vagy a világ felénk támaszt. De aztán történik valami – például egy betegség, egy válás vagy egy számunkra fontos személyben való váratlan csalódás –, ami ráébreszt minket arra, hogy nem, egyáltalán nem a nekünk kijelölt úton járunk. És az is lehet, hogy ez nem először fordul elő velünk. Sőt, aki elmúlt már 40 éves, az élete során számtalanszor átélhette az előbbieket, így bátran mondhatjuk, hogy életünk során folyamatosan pozícionálnunk kell magunkat, hogy a megfelelő irányba haladjunk. Ezek a nehéz történések, események pedig olyan „jelek”, amelyek folyamatosan terelgetnek minket, hogy a helyes irányba haladjunk és ne térjünk el az utunktól. Milyen jó volna, ha az ember könnyebben olvasna már a kisebb jelekből is és nem kellene az életnek ilyen erőteljes módszerekkel terelgetnie. Ehhez azonban belül ismernie kell az utat, amin járni készül, és tudnia kell azt, hogy neki személy szerint csakis ezt az egyetlen utat kell bejárnia. Hogy melyiket is? Azt az egyetlent, ami ki van jelölve a számára a Magasabb Erők, vagy más néven a Sors Erői által.

De honnan tudhatjuk, mit szánt nekünk az Élet? Hiszen még azt sem tudjuk, mit csináljunk jövő héten, honnan lehet tudni, ki a nekünk szánt társ, mi a nekünk való hivatás, hol van a mi valós otthonunk – nem az, amit mi annak hiszünk –, hanem az, ahol valóban békére lel a szívünk? És ha már egy felépített élet áll mögöttünk? Akkor hogyan változtassunk, hiszen nem lehet hátrahagyni mindazt, ami már felépült évtizedek munkájával? Ezekre a kérdésekre keresem a választ írásommal.

Az ember fiatal korában még nem ura önmagának és a helyzeteknek sem, amik vele történnek. Beleszületik bizonyos körülményekbe, amelyek eleve adottak, és amelyek hatással vannak rá, formálják a lényét. Ezt is nevezhetjük a Sors akaratának, mert nem mindegy, hogy az ember hova születik és milyen hatások érik. Ha például valakit nem hagynak tanulni, nem támogatják őt gyermekkorában, vagy folyton bírálják és nem alakul ki az egészséges önbizalma, annak később nagyon nehéz lesz egy magas szintű tanulmányokban bővelkedő emberi életet felépítenie. De nem lehetetlen, hozzáteszem, ha a Sors Erői engedik számára ezt az irányt.

Mindig azt kell megnézni, hogy milyen erősségek fejlődtek ki bennünk, hol voltak a támogató erők, merre voltunk terelve már kicsi korunkban. Mert valamerre mindenki terelve van. Aztán felnőtt korunkban a mi felelősségünk, hogy a gyengeségeinkből erőt kovácsoljunk komoly szellemi erőfeszítéseket téve. Ha ezt nem tesszük meg, arra rámehet a párkapcsolatunk, a házasságunk, hiszen az első és legfontosabb visszajelző forrás számunkra a saját párunk. Milyen emberek vagyunk valójában? Ő mutatja meg nekünk a legtisztábban. Nem véletlen, hogy az ember sokszor nem szeret belenézni ebbe a tiszta tükörbe. Ezért olyan nehéz ügy manapság a párkapcsolat. Mert nem akarjuk elfogadni, amit látunk, nem akarjuk elhinni, hogy nem vagyunk annyira önzetlen és bátor emberek, mint amilyennek hisszük magunkat. A hibáink gyönyörűen megmutatkoznak egy hosszú párkapcsolatban, de persze az erényeink is. (Mivel alapvetően a saját tapasztalataimról írok, így nem mondhatom, hogy mindez ne volna éppúgy igaz rám is.)

Tehát terelt minket egy irányba a Sors fiatal korunkban, és belevágtunk abba a hivatásba, ami felé terelve lettünk. Ez a munka biztos, hogy hozzá fog tenni valamit a lényünkhöz, ez nem kétséges, hiszen ebbe effektíve beleterelt minket az élet. De ha mi mégis többet vagy mást szeretnénk elérni az életben, akkor fel kell fedeznünk, hogy mely készségeink vannak még támogatva a Sors Erői által és hogyan tudjuk őket fejleszteni, illetve kibontakoztatni. Ezt nagyon komolyan kell venni, mert az ember készségei, lelki és szellemi képességei azért vannak, hogy éljen velük. Tehát igen, ha szükséges, akkor túl kell lépni egy adott hivatás keretein is, ha az utunkon a képességeink fejlesztése ezt megkívánja. Persze erre is mindig van egy út, amit be kell járni, az ember nem ugrálhat át egyik hivatási területről csak úgy egy másikba. Ugyanis mindez csak akkor lehetséges, ha a Szellemi Erők támogatják ebben az embert. Együtt kell működni ezekkel az Erőkkel, akik belül, a lelkünkben súgnak nekünk és kívül, a világunkban jelek formájában közlik az akaratukat. Mindig azt nézzük meg, mi van támogatva, mert önmagában a mi kitartásunk nem lesz elegendő, ha az út nem támogatott, mert valójában nem a mi utunk.

Ugyanez igaz a párkapcsolatra. Az ember fiatalon megkapja azokat a hatásokat, amiket megkap, amikkel később biztosan dolgoznia kell. (Ebbe most nem is megyek bele, mert rengeteg fantasztikus pszichológiai témájú könyv létezik ezzel kapcsolatban, amik segíthetnek.) Aztán a próbálkozásai nyomán kirajzolódik egy irány, hogy merre kell haladnia, milyen irányt kell keresnie. A fiatal lélek ilyenkor orientálódik – így tudnám kifejezni ezt a folyamatot. Nem feltétlenül kellemes ez a bizonyos orientálódás, mert alapvetően csalódásokon át vezet az út: a sok „nem”-ből rajzolódik ki az egyetlen „igen”.

Ha az ember nem kapott megfelelő mintát fiatal korában, akkor neki kell kifejlesztenie, létrehoznia azt ezekből a „nemek”-ből. Tehát, tegyük fel, hogy megvan az „igen”, vagyis megvan az az értékrend, amit az ember keresni fog a világban, a leendő párjában. Ebben megállapodik magában, „szövetséget köt a Mindeneség Erőivel”, hogy akkor ő most letette a voksát emellett, és ebben megnyugodva várakozik. Aztán egyszer csak a társ megjelenik, de az ember persze nem ismeri fel, mert tele van kételyekkel, félelemmel, önbizalomhiánnyal. Aztán megmutatkoznak a részletek, a másik jelleme, és itt kezd érdekessé válni a dolog. Ha ez megegyezik azzal, amit az ember belül keres, akkor itt az ő kezében van a lehetőség arra, hogy felismerje, ez a Sors iránya az ő életében, ez az útja. Nem lesz odaírva a másik ember arcára, hogy „ő a te utad”. Nem fog jönni egy egyértelmű üzenet, hogy ezt az embert szánta neked az Ég. Hanem jelek sorozata fogja megmutatni, hogy mindaz, amit kívül tapasztalsz, megegyezik azzal a belső világnézettel, értékrenddel, amit kikötöttél, amit magadban már elismertél. És ekkor jön létre a szövetség a külső és a belső világ között, ekkor találkozik a bennünk élő Sors a külvilágunkban megnyilvánuló eseménnyel. És innen már egyenes az út egy folyamatos fejlődést igénylő párkapcsolathoz. Ez kétségkívül nem a könnyű út – ez a keskeny ösvény.

És mi van akkor, ha az ember élete közepén szeretne váltani, fejlődni? Ekkor is ugyanazt az utat kell bejárni, mint amit az ember fiatalon elkezdett. Nem szégyen ez. Az a szégyen, ha az ember élete végén azt kell, hogy mondja magának: „Ezt ellébecoltad, pedig tehettél volna valami fontosat magadért, az utadért.” Tehát 40, 50 vagy 75 évesen is (vagy akár még később) ugyanezek a szabályok érvényesek: az ember fokozatosan elkezdi a hangsúlyt a valós képességeire helyezni, elkezdi azokat edzeni, nem felrúgva a régi életét, és egyszer csak a hangsúly áttolódik majd az újra és megnyílik az út. De ez nem két nap, és nem lehet kapkodva végigcsinálni.

A nagy kiugrásokban nem hiszek. Ha egy ugrás mögött nincs egy valós, megérlelt és bejárt út, akkor az az ugrás és az „új, nagy lehetőség” nem fogja megtartani az embert, és csak veszíteni fog vagy két szék közé esni. Ennek semmi értelme nincsen. Ha egy lehetőség valós, akkor annak mindig van egy útja, és az út mindig kiforrja magát lépésről lépésre. Ahol nem lehet bejárni egy fejlődési utat, ott nincs semmilyen lehetőség, az nem a mi utunk. Ha azt mondják, „ugorj ki a régiből, vágj bele az újba azonnal, légy bátor”, az nem jó tanács, mert a vakmerőség nem bátorság, zölden leszedni a gyümölcsöt nem bölcs dolog és nem fog jó eredményt hozni. Ha a gyümölcs megérett, szinte magától leesik, nem kell erővel tépkedni. Érleljük meg a gyümölcsünket, járjuk be lépésről lépésre az utunkat, legyünk bátrak, de ne vakmerőek. Aki bízik az útban, az bejárja az utat és nem kiugrik belőle.

Az utakból egyébként nem lehet kiugrálni. Vannak kivezető utak, amik, ha elkezdenek megnyilvánulni, akkor azokra rá lehet lépni, és vannak pillanatok, amikor a Sors lehetőséget kínál az ugrásra. Ekkor kell ugrani. De ezek ritka pillanatok és komoly felkészülés előzi meg őket. Amikor az út megnyílik, az ember már nem is érzi ugrásnak, annyira felkészült rá, annyira természetes folyamat része mindez. Csak a külső szemlélő szemével nézve tűnik ez nagy bátorságnak vagy nagy szerencsének: „Nahát, hogy összejött neked ez! Azta, te aztán szerencsés vagy!” Aki bejárta az odavezető utat, az tudja, hogy mindennek semmi köze nincs a szerencséhez.

Járjuk az utat, lépésről lépésre. Figyeljünk a jelekre, a legapróbbakra is, mert ezek rajzolják ki számunkra az irányt, amerre haladnunk kell. Legyen belső értékrendünk, hogy ne ragadjunk bele olyan hálókba, amelyek nem tartoznak az utunkhoz, és legyünk képesek megkülönböztetni az utunkon való haladást a komfortzónás „jó lesz nekem itt is” érzéstől, ami biztos, hogy nem fogja elhozni a vágyott változást. Az ember mindig haladjon előre az úton: alázattal, töretlenül, a legjobb tudása szerint. Képezze magát, figyeljen befelé, legyen éber és ne legyen rest tanulni a legkisebbektől sem. Néha nem a legnagyobbak a legbölcsebbek, hanem a legkisebbek: azok, akiket talán nem is veszünk komolyan. Legyünk tisztában a korlátainkkal: nem vagyunk annyira okosak és bölcsek, hogy ne kellene holtunkig tanulnunk. A kicsik közelebb vannak az Élethez, mint mi. Nem szégyen tanulni attól, akit az élet elénk hoz. Az a szégyen, ha megbukunk az Élet nagy vizsgáján, mert azt hittük, már mindent tudunk és minket aztán nem győzhet le senki. Jobb alul lenni, mint nagyot esni fölülről. „Alul lenni” alatt a valós alázatot értem, mint hozzáállást, nem az önfeladást vagy a szolgalelkűséget.

Mindenkinek a legjobbakat kívánom ezen az úton.

A lelkiismeret hangja a bennünk élő magasabb bölcsesség hangja. Nagyon érdekes maga a szó is: „lelki-ismeret”, vagyis ismeret a lélekről.

Az ember a lelke mélyén tudja, hogy van egy lelke, amely nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint önmagában a földi körülményei, és ez a lélek bizonyos irányokba tereli, amelyek neki, vagyis a léleknek fontosak az ember életében. Az embert ez a magasabb erő beleviszi helyzetekbe, hogy ott megmérettessen, hogy ott döntéseket hozzon, és talán azért is, hogy választania kelljen sötétség és világosság, helytelen és helyes út, hazugság és igazság között.

Nem valódi kísértés az, amit az ember nem érez kívánatosnak. Számtalan ilyen kísértés környékezi meg az embert élete során, és amíg nem fejlődik ki a belső erkölcsi érzéke, addig ezekbe óhatatlanul belesétál. Majd, amikor rájön, hogy mégsem akkora „buli” ez a dolog, hiába jött ki jól látszólag belőle, akkor elkezd gondolkodni, hogy vajon jó döntés volt-e erre az útra lépni. Amikor az ember hagyja magát eltéríteni – az élet számtalan területén jöhetnek ezek az eltérítő erők –, akkor először látszólag jobb helyzetbe kerül. De aztán jönnek a következmények – és mindig jönnek –, pont akkor, amikor az ember a legkevésbé számít rájuk, mert már annyira megszokta a jó helyzetét, vagy éppen egy következő projekttel van elfoglalva.

Borzasztó nehéz úgy élni, hogy az ember ne sértse meg a saját lelkiismeretének a hangját – talán teljesen nem is lehetséges itt a földön. De ha az ember törekszik rá, hogy a belső hang mércéje szerint éljen, akkor ez az erő ki fogja segíteni a nehéz helyzeteiből. Mert az ember nem tökéletes, és a jelleme biztosan nem elég erős még számtalan helyen, de: ha megpróbál helyesen cselekedni, amennyire erejéből kitelik, akkor ez az erő ki fogja segíteni azokból a belső gödrökből is, amelyek miatt egyáltalán fogékony az eltérítő szirénhangokra.

Mondok egy példát: ha valaki folyton másokat akar elégedetté tenni, folyton megfelel másoknak, mert abban bízik, hogy mások megerősítése révén megnő az önbizalma, azzal az egy nagyon nehéz és lelkileg kiszolgáltatott helyzetbe hozza önmagát. Hiszen az ő önérétkelése másoktól függ, akiknek a motivációiról semmit nem tud, és akiknek az erkölcsi szintjéről, szellemi tudásáról nincs biztos tudása, vagyis kiadja a „szellemi hatalmat” egy őt érintő kérdésben olyan embereknek, akik a számára teljesen bizonytalan motivációik mentén vagy megadják neki a vágyott jóváhagyást, vagy nem. Ez így nagyon ingatag, erre alapozni az ember önértékelését nem lehet. Mégis, a társadalmunk „jóváhagyásfüggő”, arra vagyunk programozva, hogy egymásnak megfeleljünk, de közben semmit nem tudunk a másik ember motivációiról, szellemi képzettségéről, és mégis hagyjuk, hogy kvázi ő döntse el, hogy mi magunk a saját szemünkben mennyit érünk. Hú, de nyakatekert! Mégis ezt csináljuk nap mint nap.

Kedvesek vagyunk, hogy kedvesnek látszódjunk. De mit gondolunk belül valójában? Valóban jókedvünk van, vagy csak megjátsszuk magunkat, hogy beilleszkedjünk az emberek közé? Elmegyünk egy találkozóra, de csak azért, mert nem merünk nemet mondani. „Persze, hogy segítek neked megcsinálni ezt vagy azt. Persze, nyugodtan hívj fel este 10-kor is, hogy hogy sikerült a randevúd, nem gond, hogy másnap korán kelek.”  És így tovább. Egyre jobban kitoljuk a határainkat, egyre többet engedünk magunkból kivenni csak azért, hogy a többiek – a barátok, az ismerősök, a tágabb család vagy mások – szeressenek minket. És a végén jön a megalkuvás, mert egyre többet követel tőlünk ez az irány: nagy árat kell fizetni a hazug önértékelésért.

Van egy nagyon nagy csapda, amibe könnyű beleesni: ez a „jó ember” csapdája. A jó ember mindenkinek segít, mindenki támasza, persze, hogy lehet rá számítani, persze hogy átmegy este megjavítani a gépedet, ha elromlik, persze, hogy megszerkeszti a szakdolgozatodat, ha nem érsz rá és így tovább. Aztán amikor neki kellene segítség, hirtelen rádöbben, hogy nincs senki, akihez fordulhatna… Hirtelen valahogy senki nem ér rá, nem elérhető senki azok közül, akiknek előzőleg segített. Most valahogy nincs ott körülötte az a sok ember, akik eddig hívogatták. Ismerős helyzet? Szerintem nincs ember, aki ezt ne élte volna át. A segítő lelkületű ember gyakran kerül ilyen helyzetebe, és rá kell döbbennie, hogy nem éri meg mindig mindenkivel jót tenni, mert egyszerűen nincs megbecsülve.

Sokkal fontosabb tudnia az embernek, hogy miért akar mindenáron megfelelni másoknak? Miért fontos, hogy megint ő legyen a jó ember, aki mindenkinek segít? Az önfeláldozás nem valódi szeretet és másoknak sem teszünk jót azzal, ha mindent odaadunk magunkból. Sokkal fontosabb a példamutatás, mint az, hogy mindenkit kisegítsünk minden bajából. Az emberek közötti együttműködés a kölcsönösségen kell hogy alapuljon, nem a lelki kihasználáson, ezért azzal teszünk jót, ha kijelöljük a határainkat és nem akarunk mindenkinek a megmentőjévé válni, hiszen ez úgyis lehetetlen.

A lelkiismeret hangja tehát az az erősen mellőzött belső hang, amely mindig mutatja nekünk a helyes irányt, de hallgatnunk nekünk kell rá. El lehet térni tőle, de ára van az eltérülésének, amit nekünk kell majd kifizetnünk, például rossz lelkiállapot, csalódások és kiábrándulás formájában. Jobb előbb rádöbbenni, ha tévúton járunk, és mielőbb kijavítani a hibát, mintsem megtenni még egy újabb útszakaszt a rossz irányba, ráadásul úgy, hogy már tudomásunk van arról, hogy az irány nem jó. Mindig van mód a javításra.

A lelkiismeret hangja mindig mutatja a helyes irányt, de ahhoz, hogy hallgatni tudjunk rá, nekünk magunknak is törekednünk kell arra, hogy jobb, nemesebb emberré váljunk a lényünkben. Ahol még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy a lelkiismeretünk hangjára hallgassunk, ott előbb meg kell erősödnünk, de ezen az úton ennek a lehetősége is eljön. Ezért fontos, hogy ha nem tudunk teljesen megfelelni ennek a belső hangnak, akkor is próbáljuk meg megtenni a tőlünk telhető legtöbbet, a többit pedig majd az Élet hozzáteszi nekünk. (Megnyilvánul majd előttünk a lehetőség arra, hogy felfejlődjünk arra a szintre, ahol egy adott kísértés már nem tud megérinteni minket.)

Az ember felelős azért, hogy mit tesz bele az életébe, amely közvetlenül körülveszi őt, vagy a társai életébe, akikkel összehozta őt a Sors. Nagyon fontos, mit adunk magunkból másoknak, és ne csak arra gondoljunk, hogy ne bántsuk a másik embert: önmagunkat se áldozzuk fel a „jóemberség” oltárán. A szelídség nem jelent kihasználhatóságot, a jóság nem jelent önfeladást. Számoljunk el lelkiismeretünkkel, legyünk igazságosak, korrigáljuk az utat, ha szükséges, ismerjük be a hibáinkat akkor is, ha fáj. Még mindig jobb az út közepén rájönni, hogy tévúton haladunk, mint a végén. Soha nem késő javítani, váltani, fejlődni, jobb emberré válni. Soha nem késő a lelkiismeretünk hangja szerint élni vagy törekedni erre.

Mindenkinek a legjobbakat kívánom ezen az úton.