Ez az írás egy összefoglaló arról, hogy miért fontos megszabadulni rossz tulajdonságainktól a lelki feloldozás és a boldog élet megteremtése érdekében. Aki „nem hisz a karma törvényében”, tehát aki nem ismeri el az ok és okozat törvényét, annak azt is mondhatnám, hogy a cikk arról szól, hogyan legyünk jobb emberré. Mert hiszen egy totálisan anyagba ragadott embernek is látnia kell, hogy ha máshol nem is, de az emberi kapcsolataiban nyoma van az ő személyes hozzáállásának, tehát a másik emberrel való kapcsolata olyan, amilyen ő maga. Annak, aki átlátja az összefüggéseket tettei, szándékai és életminősége, lelkiállapota, egészsége és kapcsolatai között, ez a cikk mindössze egy kis emlékeztető.
Az ember minden terhet lepakolhat életében akkor, ha hajlandó szembenézni önnön hibáival és vállalja a felelősséget tetteiért és azok következményeiért. Az életünk maga a következmény annak minden részletével együtt. Ha nem vagyunk elégedettek, akkor meg kell vizsgálni, mit tettünk bele mi magunk a kapcsolatainkba, egész életünkbe. Az ember nem kerülheti el a sorát, mert a rezonancia törvénye minden körülmények között működik. Aki rosszat tesz, az rosszat kap vissza, ez ilyen egyszerű. De aki törekszik a jóra, aki hajlandó önmagába tekinteni, annak számára van kiút mindenféle gödörből, bárhol is tart éppen az életében. Tapasztalatom szerint a legmélyebb gödörből is van kiút, mert a tiszta lélek, a jó szándék révén az ember útja megmutatkozik: Isten mellette áll a hozzá közelítőknek. Mondhatom úgy is, hogy a tiszta lélek tiszta lelkű embereket, harmonikus környezetet és emelkedett életvitelt vonz magához. A terhek lepakolása előtt azonban át kell tekinteni a nehezékeket is, hogy tisztában legyen az ember mindazzal, amin túl szeretne lépni.
Ha egy ember bátran, gátlások nélkül megsérti másvalaki privát szféráját, ha tiszteletlenül, okoskodó hangnemben beleszól másvalaki életébe, az az ember nem várhat mást cserébe az élettől és a kapcsolataitól, mint amit ő maga is beleadott. Hiába hivatkozik arra, hogy „ő csak jót akart”, ez gyenge kifogás. A sérelmet szenvedett fél mindig jelzi, ha valami nem jó neki, így mindezt figyelmen kívül hagyva játszani az értetlent, átlátszó és gyermeteg magatartás. Persze, hogy tudta, hogy nem kellett volna beleszólnia a másik életébe, hogy nem kellett volna tiszteletlenül, pimaszul bánnia vele, hiszen volt már ebből vita, a másik már szólt, hogy ez így nem lesz jó. Érdekelte mindez ezt az embert? Nem. Most arra hivatkozik, hogy ő csak jót akart? Igen. Egyszerű átlátni ezt a takarózást? Igen. Ha valaki hibázik, és a másik erre figyelmezteti, akkor azt a hibát mindig ki lehet javítani. De aki csak azért sem változtat a magatartásán, holott a másik jelzi, hogy ez így nem lesz jó, az nem is akar változtatni, ő azt várja, hogy az legyen, amit ő akar, még akkor is, ha a másiknak ez sérelmet okoz. Az ilyen embert mennyire érdekli a másik fél érzelmi élete, jóléte? De azért magának minden további nélkül „jót” akar, vagyis elvárja, hogy az ő érzéseit a másik figyelembe vegye. Nem olyan nehéz átlátni ezeket a helyzeteket, ha az ember a tettekre koncentrál, és nem hiszi el a mézes-mázos takarózást. Ha valaki mindenáron a jó szándékra hivatkozik, és nem ért a szóból, mi pedig elbizonytalanodnánk, akkor emlékezzünk a sokat ismételt bölcs mondásra:
„A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.”
Ha valaki kéretlenül oszt tanácsot, állandóan beleszól életünkbe és nekünk ez kényelmetlen, akkor az számunkra nem lehet egy előrevivő, jó dolog. Mézes-mázos módon is le lehet húzni a másikat, és szép szavakkal is el lehet bizonytalanítani valakit. Ha valakinek állandóan megsértik a privát szféráját, az az ember úgy érezheti, hogy integritása sérül, és lelkileg kiszolgáltatottá válik. Pontosan ezért kell olyan szigorúan szabályozni a magánszféra védelmét, mert sajnos sokan nem érzik maguktól azt, hogy hol vannak a határok. Vannak, akik különféle jószándék ürügyén simán besétálnának hívatlanul is mások otthonába, például felnőtt gyermekeik, barátaik, ismerőseik, rokonaik lakásába, szobáiba vagy épp a szomszédhoz, ha nem lenne az ajtó kulcsra zárva. Sokan vannak olyanok, akik folyamatosan beleszólnának mások életébe, ha megtehetnék. Semmiféle belső gát nincsen bennük. A „másik ember tiszteletben tartása” értelmezhetetlen, ismeretlen fogalom a számukra. Vannak olyanok is, akik talán meg vannak győződve arról, hogy tudják, mi a jó a másiknak és valahol tényleg a jó szándék vezérli őket. Ha azonban ez a jó szándék nem párosul kellő bölcsességgel és emberismerettel, amely a megélt tapasztalatokból fakad, előfordulhat, hogy az illető, csupa jó szívvel ugyan, de mégis belekontárkodik más dolgába és kárt okoz ezzel. Mert hiszen ki láthatja át egy másik ember életét teljesen, amikor sokszor még a magunkéval sem vagyunk tisztában? Ki veszi a bátorságot ahhoz, hogy kerek perec megmondja egy másik embernek, hogy mi a sorsa, mi a küldetése vagy melyik nő/férfi a hozzá való? Az ember abban tud segíteni valaki másnak, ha már mindenáron segíteni akar, hogy az illető önmagával tisztába jöjjön, és utána maga jöjjön rá a megoldásokra. De erre értelemszerűen csak egy önmagával is tisztába került, egyenes jellemmel rendelkező, önzetlen ember lehet képes, aki a másiknak való segítségével nem egy saját „mutyit” próbál megvalósítani, hanem tényleg a másikra koncentrál. Sokszor a „jótanácsok” mögött egyéni érdekek állnak, tehát azt tanácsolja az egyik ember a másiknak, ami neki a személyes érdeke. (Példák: egy anya olyan lányt javasol fia számára feleségül, aki irányítható, aki neki vélhetően meg fog felelni hosszú távon. Ilyen lehet az is, amikor egy nő olyan ruhát ajánl batárnőjének, ami nem áll neki annyira jól, mert így ő látszik majd a csinosabbnak. Előfordulhat olyan is, hogy valaki „titkon örül” barátja, gyermeke, szülője, rokona sikertelenségének vagy kudarcának, és bár vigasztalja őt, hogy kifelé együtt érző, jó embernek tűnjön, de közben valahol belül ujjong, fellélegzik, mert így nem érzi magát olyan szerencsétlennek és a kettejük közötti távolság csökken, vagy épp eltűnik azokra a pillanatokra. Ezért kell nagyon óvatosnak lenni azzal kapcsolatban, hogy az ember kinek önti ki a szívét, kinek mondja el bánatát, kudarcát, mert bizony előfordulhat, hogy egy árulóban bízik meg a megtört lélek, aki kifelé vele sír, fogja a kezét, de közben elárulja őt, mert a lelke sötét és gonosz, tehát valójában örül a kudarcának. Egy ilyen ember várhatóan a fizikai tettek révén is bizonyítani fogja áruló mivoltát. Amikor az ember a legkevésbé számít rá, akkor fogja képletesen szólva hátba támadni. Bár az igazság ilyenkor nagyon fáj egy rövid ideig, de mégis örülni kell, ha kiderül, milyen ember is volt ez a „barát”. Örülni kell annak, hogy az ember nem ölt bele további éveket egy ilyen „barátság” ápolásába, hanem tovább tud lépni és hozzá méltó emberek társaságát keresni.) A legtöbb „jótanácsot” osztó embert nem a másik iránti jóindulat vezérli. Hány valóban önzetlen, egyenes jellemű ember van az okoskodó, tanácsokat osztogató emberek között? Ezért óvatosnak kell lennie annak, aki mások tanácsaiból él, mert könnyen más életét kezdheti el élni, a sajátját pedig már el is felejtheti. Emlékezzünk egy másik bölcs mondásra:
„A kibicnek semmi sem drága.”
Ez azt jelenti, hogy a legkönnyebb dolog másoknak tanácsokat osztogatni, amelyek megvalósítását majd másoktól várjuk, de mi magunk nem is tudjuk pontosan, miről beszélünk. Könnyű azt mondani, hogy végezd el ezt vagy azt az iskolát és boldogulsz, de ha mi magunk nem is látjuk át a munkaerőpiaci helyzetet, sem a másik ember képességeit, érdeklődési körét, és a saját fejünkben élő tévképzeteinkből indulunk ki, akkor vajon van fogalmunk arról, hogy mibe is kotnyeleskedtünk bele? Vajon van fogalmunk arról, hogy ennek adott esetben milyen komoly negatív hatásai lesznek a másik ember életére nézve, amiket majd neki kell cipelnie? Könnyű azt javasolni valakinek, hogy menjen hozzá valakihez vagy vegye feleségül ezt vagy azt az embert, mert olyan szimpatikusnak tűnik a számunkra. De aztán végső soron a másik viszi el a balhét: ha mégsem jön be a dolog, a kibic mindig mossa kezeit. Nem a kibic fogja viselni ennek a döntésnek a súlyát, ő nem fogja vállalni a felelősséget „jótanácsaiért”, ha azok tévútra viszik az embert. Természetesen a szellemi törvények alapján a másik ember szenvedése, fájdalma, nehézségei visszaszállnak a kibicelőre, hiszen nem lehet következmények nélkül gonoszságokat elkövetni. Mindennek ára van, és csak a tudatlan ember képzeli azt, hogy következmények nélkül megbánthat másokat és az „én csak jót akartam” című olcsó takarózás majd felmenti őt a felelősség és a következmények elviselése alól. Én soha nem adnék senkinek olyan tanácsot, hogy menjen hozzá valakihez, vagy végezze el ezt vagy azt az iskolát. Hiszen honnan is tudhatnám, hogy igazam van? Javasolni lehet dolgokat, rávezetni lehet másokat a saját megoldásira. De ha az az iskola mégsem válik be, és annak az embernek emiatt tönkremegy az élete, akkor kit fog okolni mindezért, hozzáteszem, jogosan? Engem, hiszen én erősködtem, én tündököltem előtte a mindentudó szerepében, amikor nagy gőgösen rátukmáltam ezt az iskolát, tanfolyamot vagy feleséget/férjet. Honnan is tudhatnánk, hogy egy másik embernek mi a jó, amikor megannyi apró részletből áll össze egy emberi élet? Ha valaki gyönyörűen kézimunkázik, akkor javasolni lehet neki, hogy ilyen irányba képezze tovább magát, de ha az iskola mégsem jó vagy nem sikerül a felvételije, netán később nem talál magának munkát, akkor kié a felelősség ezért a nagy okosságért? Ha valakire ráerőltetik, hogy menjen hozzá valakihez, akivel aztán boldogtalan lesz egy életre, azért ki fogja viselni a felelősséget? Soha nem szabad játszani más emberek életével, sorsával. El sem tudjuk képzelni más ember szenvedését egy rossz párkapcsolatban vagy egy olyan szakmában, ami nem neki való. Egy emberi életet nem csak fizikailag lehet tönkretenni, hanem a rossz vezetéssel, pontosabban a nyomulós tukmálással is. Mindennek terhe pedig vissza fog szállni ránk, ez nem is lehet másként. Aztán majd nem fogjuk érteni, miért fordul el tőlünk mindenki, hogy miért olyan goromba ez a világ velünk. Miért, mi mit adtunk a világnak, a többi embernek, amiért cserébe ezt kaptuk vissza?
A karmikus terhektől való megszabadulás tehát azt jelenti, hogy nem teszek olyat mással, amit magamnak nem kívánok és pont. Nincs kibúvó. Nincs magyarázkodás. Nincs kiskapu. Ha én szeretnék egy nyugodt, békés, harmonikus életet, akkor nem kotyogok bele kéretlenül mások életébe, és főleg nem mondom meg másoknak, hogy mit csináljanak egyes élethelyzeteikben. Nem nyomulok rá másokra, akik nem kérnek a velem való kapcsolatból, nem tolakszom be mások elé a sorba, nem szorítom le az útról a járókelőket, nem kritizálom a nálam fiatalabbakat (ez a legkönnyebb dolog egyébként, leszólni a nálam tapasztalatlanabbakat, akiknek valahol nekem kellene példát mutatnom), és nem azonnal a másikra mutogatok, ha valami nem sikerül.
Manapság nagy divat leszólni a régebbi idők nagy tanításait (például Buddha, Jézus, Krisna, Lao-ce bölcsességeit), bevált gyógymódjait, mert a „modern” korban mindent jobban tudunk. Csakhogy ami sok ezer éven át működött, ami sok száz generációnak megfelelő volt, az nem biztos, hogy elvetendő dolog csak azért, mert manapság az a trendi, hogy mindent fordítva nézünk. Ma talán olyan boldogok lennének az emberek? Ez a kor annyira jó tanácsokat ad az életre? Ma olyan boldogok a párok, hogy a régi, bevált tanításokat a férfi-női kapcsolatról teljesen el kell dobni? Nem inkább meg kellene újítani mindezt, vagyis átvenni azt, ami jó volt, és hozzátenni azt, amivel ma gazdagíthatjuk, árnyalhatjuk az alapokat, változtatva azon, amit a múlthoz képest ma már jobban csinálunk? Na de a visszalépés az nem megújulás. Ha nincsenek mély emberi kapcsolatok, az nem előrelépés. Ha a régi korok embere képes volt együtt élni a természettel, együtt dolgozott a természet erőivel, ha hitt Istenben, akinek jelenlétét mindennap megtapasztalta, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy az ember mindig tanulhat másoktól, még a saját őseitől is.
Gondoljunk például arra, hogy a néphagyomány ismerte a ”szemmel verés” fogalmát, emiatt folyamatos védekezésre tanították az embereket az ártó tekintetű, gonosz személyekkel szemben. A szemmel verés tehát azt jelentette, hogy az emberek rájöttek: ártani nem csak tettekkel lehet másoknak, hanem rossz gondolatokkal, irigy pillantásokkal is lehet valakit „ütlegelni”. Emiatt a kisbabákat védelem alá helyzeték, vagyis nem javasolták, hogy születés után túl korán megmutassák őket a rokonoknak, barátoknak, mert lehet köztük irigy, gonosz ember, akivel szemben a baba még kiszolgáltatott. Ha nem látják a babát, akkor nem is tudnak gonosz, ártó módon rátekinteni, és így a rossz energiáik nem érik el a kisdedet. A szemmel verés ellen különféle amulettek is védelmet jelentenek, amelyeket manapság is alkalmaznak, például Törökországban is. Régebbi időkben a menyasszony sem véletlenül viselt fátylat: ugyanígy a gonosz pillantásokat és a sóvárgó tekinteteket kívánták kivédeni ezzel a szokással. Ha régen voltak gonosz emberek, akik ártó szándékaiknak irigy, gonosz pillantásaikkal is érvényt szereztek bizonyos szinteken, akkor miért gondolnánk azt, hogy ma nincsenek ilyen helyzetek? Ma talán eltűntek a gonoszok az emberek közül? Nem, csak amíg régebben volt megfelelő védekezés a rosszindulatú emberi cselekedetekkel szemben, a mai kor embere kiszolgáltatott a nem fizikai gonoszságokkal szemben, mert nem ismeri el a létüket. Csakhogy az ártó szándék még betegséget is okozhat: a folyamatos rosszindulat, a sérelmes félben felgyülemlett elfojtott düh, harag akár rákot is okozhat az ember testében, vagy épp szív- és érrendszeri problémákhoz vezethet. De megjelenhetnek különféle bőrbetegségek is, amelyek a külvilággal való érintkezés problematikájára hívják fel a figyelmet. Manapság egyre elterjedtebb a nézet, hogy a betegségeknek lelki gyökerük van. Aki egy picit is érzékeny, aki odafigyel a testére, aki egy kicsit is tudatos, az érzi, hogy a betegségei mögött mindig meghúzódnak bizonyos lelki okok. Elég nehéz egy olyan élethelyzetben megbetegedni, amikor az ember kiegyensúlyozott, sok időt tölt szabad levegőn és harmóniában él önmagával. Ha megfelelő táplálkozással egészíti ki mindezt, akkor nem valószínű, hogy beteg lesz az illető. Amikor azonban az ember lelkében megbomlik az egyensúly, azt belül érezni lehet. Ilyenkor már könnyen túlpörgeti magát az ember, stresszessé, idegessé válik, ahonnan már egyenes út vezet a különféle betegségekhez Ezért az, aki nem fizikai módon, de folyamatosan bántja a másik embert, ugyanolyan károkat okozhat, mint az, aki fizikailag bánt valakit. Ha valakinek állandóan aláássák az önbizalmát, ha valakinek folyton hazudnak alapvető dolgokban, ha valaki állandó kritizálásban, lehetetlen elvárások közepette él, az könnyen megbetegedhet. A gyógyulás során nem elég pusztán a fizikai tüneteket gyógyítani, a lelki okokkal is szembe kell nézni, ha hathatós és végleges gyógyulást szeretne elérni az ember. A gyógyteák éppen abban segítenek, hogy a testi gyógyulás mellett a lelki problémák is a felszínre jöjjenek, így végleg meggyógyulhasson a lélek. Saját tapasztalatom, hogy a gyógyteák gyógyhatása kettős: egyrészt valóban hatásosan gyógyítják a fizikai tüneteket, másrészről felszínre hozzák a lelki okokat, vagyis lehetőséget nyújtanak arra vonatkozóan, hogy a valós problémát is megoldja, amiért a betegség egyáltalán létrejött.
A karmikus terhek elengedése tehát egy fontos pont az ember lelki és fizikai gyógyulásának útján. Ha az ember nem pakol terheket magára azzal, hogy másokkal méltatlanul, tiszteletlenül bánik, akkor elindulhat végre a kiegyenlítődés, a felszabadulás időszaka. Aki halmozza a bűneit életről életre, az egyre mélyebbre süllyed az értetlenségben, a magányban és rosszindulatú érzésekben. Ezen a ponton válik az ember végleg gonosszá, amikor is a szíve megromlik. Ekkor elfordul mindentől, ami isteni, ami jó. Az ilyen ember képtelen együtt érezni a másikkal, szenvtelenné, közönyössé, lelki értelemben kegyetlenné válik. Talán sokan hallottak már a hétköznapi szociopatákról, akikről számos nagyon jó cikk van fent az interneten, teljesen hétköznapi nyelven megírva, érthető, egyszerű módon megfogalmazva. Tudósok szerint a hétköznapi szociopaták agyfelépítése más, mint a „nem gonosz” embereké: hosszas megfigyelések alapján megállapították, hogy ezek az emberek tudják, hogy nekik mi a jó, kívánják azt, de mások jóérzésével vagy épp szenvedésével kapcsolatban totálisan érzéketlenek. Semmiféle szociális érzék nincsen bennük, nem együttműködőek, hihetetlenül önzőek, számítóak és abszolút nincs semmiféle belátási képességük, ha valaki felhívja a figyelmüket szenvtelenségükre, önzésükre. Ha másvalakinek lelki értelemben fájdalmat okoznak, az teljesen hidegen hagyja őket, egyáltalán nem hatja meg őket a másik ember szenvedése. (Személyes megjegyzés: Látható, hogy ha az ember egy kicsit is nyitott a világ dolgaira, ha keresi a megoldást a bajaira, ha szeretné emelni a lelkét, ha szellemi nemesedésre vágyik, ha jobb kapcsolatban kíván élni, akkor az internet segítségével mindenre találhat magának megoldást. Olyan csodálatos, hogy segítő oldalak ezrei állnak rendelkezésünkre, ha valami problémánk van. Ha valaki például nem tud főzni, jóindulatú emberek tömegei segítik őt saját weboldalaikon lépésről lépésre ebben a folyamatban. Én is így tanultam meg főzni.) Fontos, hogy az ember adott esetben magában is észrevegye ezeket a hajlamokat, és ha ő maga azt szeretné, hogy vele szemben tisztességesen viselkedjenek, akkor kezdjen el ő maga is úgy viselkedni, amit egyébként másoktól elvár. A szellemi emelkedés során az ember egyre inkább együtt érzővé válik mindennel és mindenkivel szemben. A természet csodálójává, barátjává válik, hiszen az isteni erő mindenhol jelen van a világban. Mivel az ember „Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett”, a szellemi ember elismeri, hogy mindenki az Ő gyermeke. A szabad akarat révén azonban lehet ezt tagadni és lehet lelkileg gonosszá válni, a megfelelő karmikus következmények elviselése mellett, természetesen. Mindennek ára van, semmi sincs ingyen. Ha valaki rosszat tesz, az rosszat fog visszakapni akkor is, ha nem akar erről tudomást venni. Ha azonban valaki jót tesz, ha nyitottan fordul a világ felé, ha a lelke tiszta és egyre inkább emelkedik, akkor az ő élete messze magasabb szintű lesz, mint a lelkileg romlottaké.
Ne feledjük, tévedni, hibázni emberi dolog. Mindig van visszaút a megbánó lélek számára. Soha nem késő jóvátenni hibáinkat. Ha valakit megbántottunk, mindig van lehetőség a bocsánatkérésre és a változtatásra. Ha az ember rájön, hogy hibázott, és megpróbálja jóvátenni azokat, akkor a másik ember idővel megenyhül, mert látja az igyekezetét. Ha nem enyhülne meg, akkor is könnyít a lelkiismeretén az, aki próbálkozik. Soha nem késő jobb emberré válni, mindig van út fölfelé. Az ember lelke már attól megkönnyebbül, hogy törekszik a fény felé, még ha nem is tud mindent megvalósítani, amit szeretne. Ha az ember csak a felét meglépi annak, amit elképzel, az már sokkal jobb lelkiállapotot és életminőséget eredményez. A tisztalelkűek élete egészen más, sokkal jobb, reményteljesebb, mint a rosszindulatú embereké. Az emberek sokkal kedvesebbek velük, az életük sokkal egyszerűbb, letisztultabb és békésebb. Erre jön rá az, aki próbál jobb emberré válni, mert belülről fakadó igénye van erre. Sok sikert kívánok mindenkinek ezen az úton.
Ajánlók:
Szívből ajánlom az alábbi csodálatos filmet mindenkinek. A kihalásra ítélt paraszti kultúra utolsó tagjairól szóló dokumentumfilmben a főszereplő néni természetes bölcsessége, generációkon átívelő, a természettel való együttélésből következő tapasztalati tudása és szívjósága megmelengeti a lelket. Szem nem maradhat szárazon: Bakonyi juhászasszony
Szintén ajánlom az alábbi oldalt a gyógyulni vágyónak. Gyuri bácsi, a bükkszentkereszti füvesember több száz év tudását őrzi. Javasasszony nagymamája tanította a természet ajándékainak megfelelő használatára az emberi test és lélek gyógyításában: Gyuri bácsi gyógyteái