Talán sokszor érezzük azt életünkben, hogy az utunkon vagyunk, mert hisszük, hogy jól, helyesen cselekszünk, esetleg megfelelünk az elvárásoknak, amiket a környezetünk vagy a világ felénk támaszt. De aztán történik valami – például egy betegség, egy válás vagy egy számunkra fontos személyben való váratlan csalódás –, ami ráébreszt minket arra, hogy nem, egyáltalán nem a nekünk kijelölt úton járunk. És az is lehet, hogy ez nem először fordul elő velünk. Sőt, aki elmúlt már 40 éves, az élete során számtalanszor átélhette az előbbieket, így bátran mondhatjuk, hogy életünk során folyamatosan pozícionálnunk kell magunkat, hogy a megfelelő irányba haladjunk. Ezek a nehéz történések, események pedig olyan „jelek”, amelyek folyamatosan terelgetnek minket, hogy a helyes irányba haladjunk és ne térjünk el az utunktól. Milyen jó volna, ha az ember könnyebben olvasna már a kisebb jelekből is és nem kellene az életnek ilyen erőteljes módszerekkel terelgetnie. Ehhez azonban belül ismernie kell az utat, amin járni készül, és tudnia kell azt, hogy neki személy szerint csakis ezt az egyetlen utat kell bejárnia. Hogy melyiket is? Azt az egyetlent, ami ki van jelölve a számára a Magasabb Erők, vagy más néven a Sors Erői által.
De honnan tudhatjuk, mit szánt nekünk az Élet? Hiszen még azt sem tudjuk, mit csináljunk jövő héten, honnan lehet tudni, ki a nekünk szánt társ, mi a nekünk való hivatás, hol van a mi valós otthonunk – nem az, amit mi annak hiszünk –, hanem az, ahol valóban békére lel a szívünk? És ha már egy felépített élet áll mögöttünk? Akkor hogyan változtassunk, hiszen nem lehet hátrahagyni mindazt, ami már felépült évtizedek munkájával? Ezekre a kérdésekre keresem a választ írásommal.
Az ember fiatal korában még nem ura önmagának és a helyzeteknek sem, amik vele történnek. Beleszületik bizonyos körülményekbe, amelyek eleve adottak, és amelyek hatással vannak rá, formálják a lényét. Ezt is nevezhetjük a Sors akaratának, mert nem mindegy, hogy az ember hova születik és milyen hatások érik. Ha például valakit nem hagynak tanulni, nem támogatják őt gyermekkorában, vagy folyton bírálják és nem alakul ki az egészséges önbizalma, annak később nagyon nehéz lesz egy magas szintű tanulmányokban bővelkedő emberi életet felépítenie. De nem lehetetlen, hozzáteszem, ha a Sors Erői engedik számára ezt az irányt.
Mindig azt kell megnézni, hogy milyen erősségek fejlődtek ki bennünk, hol voltak a támogató erők, merre voltunk terelve már kicsi korunkban. Mert valamerre mindenki terelve van. Aztán felnőtt korunkban a mi felelősségünk, hogy a gyengeségeinkből erőt kovácsoljunk komoly szellemi erőfeszítéseket téve. Ha ezt nem tesszük meg, arra rámehet a párkapcsolatunk, a házasságunk, hiszen az első és legfontosabb visszajelző forrás számunkra a saját párunk. Milyen emberek vagyunk valójában? Ő mutatja meg nekünk a legtisztábban. Nem véletlen, hogy az ember sokszor nem szeret belenézni ebbe a tiszta tükörbe. Ezért olyan nehéz ügy manapság a párkapcsolat. Mert nem akarjuk elfogadni, amit látunk, nem akarjuk elhinni, hogy nem vagyunk annyira önzetlen és bátor emberek, mint amilyennek hisszük magunkat. A hibáink gyönyörűen megmutatkoznak egy hosszú párkapcsolatban, de persze az erényeink is. (Mivel alapvetően a saját tapasztalataimról írok, így nem mondhatom, hogy mindez ne volna éppúgy igaz rám is.)
Tehát terelt minket egy irányba a Sors fiatal korunkban, és belevágtunk abba a hivatásba, ami felé terelve lettünk. Ez a munka biztos, hogy hozzá fog tenni valamit a lényünkhöz, ez nem kétséges, hiszen ebbe effektíve beleterelt minket az élet. De ha mi mégis többet vagy mást szeretnénk elérni az életben, akkor fel kell fedeznünk, hogy mely készségeink vannak még támogatva a Sors Erői által és hogyan tudjuk őket fejleszteni, illetve kibontakoztatni. Ezt nagyon komolyan kell venni, mert az ember készségei, lelki és szellemi képességei azért vannak, hogy éljen velük. Tehát igen, ha szükséges, akkor túl kell lépni egy adott hivatás keretein is, ha az utunkon a képességeink fejlesztése ezt megkívánja. Persze erre is mindig van egy út, amit be kell járni, az ember nem ugrálhat át egyik hivatási területről csak úgy egy másikba. Ugyanis mindez csak akkor lehetséges, ha a Szellemi Erők támogatják ebben az embert. Együtt kell működni ezekkel az Erőkkel, akik belül, a lelkünkben súgnak nekünk és kívül, a világunkban jelek formájában közlik az akaratukat. Mindig azt nézzük meg, mi van támogatva, mert önmagában a mi kitartásunk nem lesz elegendő, ha az út nem támogatott, mert valójában nem a mi utunk.
Ugyanez igaz a párkapcsolatra. Az ember fiatalon megkapja azokat a hatásokat, amiket megkap, amikkel később biztosan dolgoznia kell. (Ebbe most nem is megyek bele, mert rengeteg fantasztikus pszichológiai témájú könyv létezik ezzel kapcsolatban, amik segíthetnek.) Aztán a próbálkozásai nyomán kirajzolódik egy irány, hogy merre kell haladnia, milyen irányt kell keresnie. A fiatal lélek ilyenkor orientálódik – így tudnám kifejezni ezt a folyamatot. Nem feltétlenül kellemes ez a bizonyos orientálódás, mert alapvetően csalódásokon át vezet az út: a sok „nem”-ből rajzolódik ki az egyetlen „igen”.
Ha az ember nem kapott megfelelő mintát fiatal korában, akkor neki kell kifejlesztenie, létrehoznia azt ezekből a „nemek”-ből. Tehát, tegyük fel, hogy megvan az „igen”, vagyis megvan az az értékrend, amit az ember keresni fog a világban, a leendő párjában. Ebben megállapodik magában, „szövetséget köt a Mindeneség Erőivel”, hogy akkor ő most letette a voksát emellett, és ebben megnyugodva várakozik. Aztán egyszer csak a társ megjelenik, de az ember persze nem ismeri fel, mert tele van kételyekkel, félelemmel, önbizalomhiánnyal. Aztán megmutatkoznak a részletek, a másik jelleme, és itt kezd érdekessé válni a dolog. Ha ez megegyezik azzal, amit az ember belül keres, akkor itt az ő kezében van a lehetőség arra, hogy felismerje, ez a Sors iránya az ő életében, ez az útja. Nem lesz odaírva a másik ember arcára, hogy „ő a te utad”. Nem fog jönni egy egyértelmű üzenet, hogy ezt az embert szánta neked az Ég. Hanem jelek sorozata fogja megmutatni, hogy mindaz, amit kívül tapasztalsz, megegyezik azzal a belső világnézettel, értékrenddel, amit kikötöttél, amit magadban már elismertél. És ekkor jön létre a szövetség a külső és a belső világ között, ekkor találkozik a bennünk élő Sors a külvilágunkban megnyilvánuló eseménnyel. És innen már egyenes az út egy folyamatos fejlődést igénylő párkapcsolathoz. Ez kétségkívül nem a könnyű út – ez a keskeny ösvény.
És mi van akkor, ha az ember élete közepén szeretne váltani, fejlődni? Ekkor is ugyanazt az utat kell bejárni, mint amit az ember fiatalon elkezdett. Nem szégyen ez. Az a szégyen, ha az ember élete végén azt kell, hogy mondja magának: „Ezt ellébecoltad, pedig tehettél volna valami fontosat magadért, az utadért.” Tehát 40, 50 vagy 75 évesen is (vagy akár még később) ugyanezek a szabályok érvényesek: az ember fokozatosan elkezdi a hangsúlyt a valós képességeire helyezni, elkezdi azokat edzeni, nem felrúgva a régi életét, és egyszer csak a hangsúly áttolódik majd az újra és megnyílik az út. De ez nem két nap, és nem lehet kapkodva végigcsinálni.
A nagy kiugrásokban nem hiszek. Ha egy ugrás mögött nincs egy valós, megérlelt és bejárt út, akkor az az ugrás és az „új, nagy lehetőség” nem fogja megtartani az embert, és csak veszíteni fog vagy két szék közé esni. Ennek semmi értelme nincsen. Ha egy lehetőség valós, akkor annak mindig van egy útja, és az út mindig kiforrja magát lépésről lépésre. Ahol nem lehet bejárni egy fejlődési utat, ott nincs semmilyen lehetőség, az nem a mi utunk. Ha azt mondják, „ugorj ki a régiből, vágj bele az újba azonnal, légy bátor”, az nem jó tanács, mert a vakmerőség nem bátorság, zölden leszedni a gyümölcsöt nem bölcs dolog és nem fog jó eredményt hozni. Ha a gyümölcs megérett, szinte magától leesik, nem kell erővel tépkedni. Érleljük meg a gyümölcsünket, járjuk be lépésről lépésre az utunkat, legyünk bátrak, de ne vakmerőek. Aki bízik az útban, az bejárja az utat és nem kiugrik belőle.
Az utakból egyébként nem lehet kiugrálni. Vannak kivezető utak, amik, ha elkezdenek megnyilvánulni, akkor azokra rá lehet lépni, és vannak pillanatok, amikor a Sors lehetőséget kínál az ugrásra. Ekkor kell ugrani. De ezek ritka pillanatok és komoly felkészülés előzi meg őket. Amikor az út megnyílik, az ember már nem is érzi ugrásnak, annyira felkészült rá, annyira természetes folyamat része mindez. Csak a külső szemlélő szemével nézve tűnik ez nagy bátorságnak vagy nagy szerencsének: „Nahát, hogy összejött neked ez! Azta, te aztán szerencsés vagy!” Aki bejárta az odavezető utat, az tudja, hogy mindennek semmi köze nincs a szerencséhez.
Járjuk az utat, lépésről lépésre. Figyeljünk a jelekre, a legapróbbakra is, mert ezek rajzolják ki számunkra az irányt, amerre haladnunk kell. Legyen belső értékrendünk, hogy ne ragadjunk bele olyan hálókba, amelyek nem tartoznak az utunkhoz, és legyünk képesek megkülönböztetni az utunkon való haladást a komfortzónás „jó lesz nekem itt is” érzéstől, ami biztos, hogy nem fogja elhozni a vágyott változást. Az ember mindig haladjon előre az úton: alázattal, töretlenül, a legjobb tudása szerint. Képezze magát, figyeljen befelé, legyen éber és ne legyen rest tanulni a legkisebbektől sem. Néha nem a legnagyobbak a legbölcsebbek, hanem a legkisebbek: azok, akiket talán nem is veszünk komolyan. Legyünk tisztában a korlátainkkal: nem vagyunk annyira okosak és bölcsek, hogy ne kellene holtunkig tanulnunk. A kicsik közelebb vannak az Élethez, mint mi. Nem szégyen tanulni attól, akit az élet elénk hoz. Az a szégyen, ha megbukunk az Élet nagy vizsgáján, mert azt hittük, már mindent tudunk és minket aztán nem győzhet le senki. Jobb alul lenni, mint nagyot esni fölülről. „Alul lenni” alatt a valós alázatot értem, mint hozzáállást, nem az önfeladást vagy a szolgalelkűséget.
Mindenkinek a legjobbakat kívánom ezen az úton.