Biztosan sokan hallották már azt a „bölcs tanácsot” életük során, amikor nehéz helyzetben voltak, hogy „engedd el, ne foglalkozz vele, lépj tovább!”. Ha az ember bele van ragadva egy kapcsolatba, egy nem megfelelő hivatásba, egy rossz élethelyzetbe vagy bármi másba, ami gondot okoz neki, biztos, hogy találkozni fog a bölcsek kövét birtokló szónokokkal, akik magas lóról legyintenek a problémájára és megadják neki az újdonság erejével ható „megoldás” kulcsát: „Engedd el!”

Mintha az olyan könnyű lenne. Mintha nem kötődne az ember ezer szállal ahhoz a rosszhoz, ami neki is fáj. Mintha nem nőtt volna bele a lényébe az a bizonyos rossz. És ami a legrosszabb: mintha nem ragaszkodna ő maga is ahhoz a neki rossz helyzethez. Nincs olyan, hogy továbblépés, nincs olyan, hogy „engedd el” – egy pillanat alatt. Mert oda is egy út vezet. De azok, akik nemhogy nem éreznek együtt a másik emberrel, de még talán a terhükre is van annak nehézsége – hiszen most nekik kellene empatikusabbnak lenni –, könnyen dobják le magukról az együttérzés terhét azzal, hogy ráhárítják az egyébként is bajban lévő emberre a „megoldásukat”: „oldd meg, ne kapcsolódj a problémához, engedd már el”.

Aki valóban volt már életében nehéz helyzetben és tudja, milyen pokoli tud az lenni, az sosem adna ilyen tanácsot egy embertársának. Elengedni csak azt lehet, amin túlléptünk, túllépni csak azon lehet, amit feloldoztunk, és amiből felálltunk. Ahhoz, hogy felálljunk, mankók, támasztékok kellenek, amit nem azoktól kapunk, akik legyintenek a problémánkra, hanem azoktól, akik csendben együttéreznek velünk. Ők nem szónokolnak, hanem éreztetik, hogy nem vagyunk egyedül. És ha felálltunk, akkor bizonyosan el fogunk sétálni egy rossz kapcsolatból, egy nem megfelelő hivatásból vagy egy nehéz élethelyzetből. Az ember nem akar magának rosszat, így, ha képes rá, akkor ki fog lépni abból a rosszból. De az, hogy képessé váljon kilépni, már a jellemén is múlik, mert először mindig túl kell nőni azon a rosszon, amiben benne vagyunk. Ha például egy olyan kapcsolatban ragadtunk, ahol a másik nem értékel minket, akkor túl kell nőnünk önnön értéktelenségünk érzésén. Ez a legnehezebb, nem a kapcsolatból való kilépés. Hiszen mi történik, ha egy ember kilép egy olyan párkapcsolatból, amiben nem értékelik a lényét? Majd belelép egy következőbe, ahol még annyira sem fogják értékelni, mert hiszen kiugrott az előzőből is, nem lépett tovább, nem fejlődött, tehát csak ugyanazokat a köröket fogja ismételni. Ezért nem a kilépésre kell elsősorban koncentrálni egy nehéz élethelyzetben, habár nagyon nagy a kísértés arra, hogy az ember egyszerűen odébbálljon vagy kimeneküljön abból, ami neki egy kényelmetlen tükörkép. De ez nem old meg semmit. A helyzet újra fel fog állni egy következő kapcsolatban, mert nem oldotta fel magában a problémát. Vagyis nem lehet elengedni valamit addig, amíg ezer szállal kötődünk a problémához, ami okozta magát a kellemetlen helyzetet.

Ha egy embertásunk tanácsért fordul hozzánk hasonló ügyben, mindig azt nézzük meg, hogy hogyan tud lelki értelemben felállni ebből a helyzetből, és abban adjunk neki tanácsot vagy segítséget. Bíztassuk, hogy értékesnek tartjuk, helyezzünk figyelmet az ő valós értékeire, növeljük az önbizalmát, hiszen a segítségünket kérte, vagyis nagy valószínűséggel egy szerettünkről, barátunkról, családtagunkról vagy kedves ismerősünkről van szó, akit értékesnek tartunk. A kilépés, a továbblépés a legutolsó mozzanata egy ilyen történetnek, így nincs értelme azzal foglalkozni első körben. Ne pakoljunk rá szükségtelen terheket azzal, hogy neki már tovább kellene lépnie, amikor még a járáshoz sincs ereje, szimbolikus értelemben. Előbb tehát fel kell állnia a helyzetből.

Ne feledjük, úgy is el lehet venni egy ember önbizalmát, értékességének tudatát, hogy olyat várunk el tőle, amire még nem képes, hogy túlterheljük őt. Egy nehéz helyzetben lévő emberre rápakolni az „engedd el” elvárást éppen ezt jelenti.

És ha már sikerült felállnunk, ha megerősödött a lényünk, akkor miért kell mégis továbblépni majd egy ponton? Miért nem maradhatunk benne egy olyan kapcsolatban, helyzetben, amiben voltunk, ha már sikerült felállnunk? Azért, mert ha a helyzet nem fejlődött velünk (kivételes esetekben a kapcsolat fejlődése természetesen előfordulhat), akkor óhatatlanul visszatartó erővé fog válni az utunkon.

Ha egy ember kifejlesztette magában önnön értékességének tudatát, és a másik fél ezt képtelen lekövetni, akkor le fogja húzni azt az embert, aki már továbblépett. Ekkor a fejlődés megtartása érdekében kénytelen lesz leválasztania magáról azt, aki nem tudott vele fejlődni. Minden embernek meg kell tudnia védenie a saját szellemi-lelki fejlődését mindazokkal szemben, akik megpróbálják őt visszahúzni, mert képtelenek vele együtt fejlődni. Ha ezt nem teszi meg, akkor a saját fejlődését, a befektetett munkáját kockáztatja, hiszen a másik megpróbálja lehúzni őt a saját szintjére, ahol ő megint értéktelennek fogja érzeni magát, holott pedig ezen már túllépett.

Ezért nem minden emberi kapcsolat maradhat velünk életünk során, és ha az ember elmúlt már 40, tudja ezt. Mert el kellett engednie szerelmeket, barátokat vagy rokonokat is akár, azért, hogy megtarthassa a saját szellemi fejlődésének útját.

Kockázatos lelki értelemben elengedni emberi kapcsolatokat? Igen, az. De még kockázatosabb benne maradni egy megalkuváson és egyenlőtlenségen alapuló kapcsolatban – legyen az bármilyen emberi kapcsolat –, hiszen az hosszú távon lerombolja az önértékelésünket, örömünket, lelkesedésünket és az énképünket. Nem maradhat velünk az, ami lehúzó, ha mi magunk nem akarunk lehúzóak és lelki értelemben lehúzhatóak lenni. De erre nem a kilépés a válasz elsősorban, hanem a fejlődés, és ha szükséges, magától is megtörténik a leválás, amibe az élet is besegít majd.

Miért fontos elengedni azt, ami már nem tartozik hozzánk? Azért, mert továbbléptünk és szeretnénk helyet csinálni az újnak, az építőnek, a fejlődést hozónak, legyen az bármi az életünkben. Azért fontos elengedni a régit, hogy tudjunk épülni, hogy legyen hely az újnak, mert amíg a régi foglalja a helyét, addig nem lesz tere a fejlődésnek. De fejlődni csak az tud, aki képes továbblépni, aki meg tud mozdulni. Ezért előbb van a lelki fejlődés és utána következik be a változás kívül, amire a világ azt mondja: „Nahát, milyen szerencsés vagy, hogy továbbléptél ebbe az új, csodás kapcsolatba! Azta, hogy megtaláltátok egymást a pároddal!” De az, aki bejárta az utat, tudja, hogy milyen mélyről állt fel, hogy mennyit edzette a lábait, hogy mennyiszer esett el, és hogy mennyit izzadt, mire felállt és elindult. És az, hogy ez a munka nem látványos, semmit nem változtat azon, hogy ez áll valójában a fejlődés mögött. És amikor a változás bekövetkezik, a világ ismét könnyelműen rámondhatja majd: „Nahát, micsoda szerencse!”

Talán sokszor érezzük azt életünkben, hogy az utunkon vagyunk, mert hisszük, hogy jól, helyesen cselekszünk, esetleg megfelelünk az elvárásoknak, amiket a környezetünk vagy a világ felénk támaszt. De aztán történik valami – például egy betegség, egy válás vagy egy számunkra fontos személyben való váratlan csalódás –, ami ráébreszt minket arra, hogy nem, egyáltalán nem a nekünk kijelölt úton járunk. És az is lehet, hogy ez nem először fordul elő velünk. Sőt, aki elmúlt már 40 éves, az élete során számtalanszor átélhette az előbbieket, így bátran mondhatjuk, hogy életünk során folyamatosan pozícionálnunk kell magunkat, hogy a megfelelő irányba haladjunk. Ezek a nehéz történések, események pedig olyan „jelek”, amelyek folyamatosan terelgetnek minket, hogy a helyes irányba haladjunk és ne térjünk el az utunktól. Milyen jó volna, ha az ember könnyebben olvasna már a kisebb jelekből is és nem kellene az életnek ilyen erőteljes módszerekkel terelgetnie. Ehhez azonban belül ismernie kell az utat, amin járni készül, és tudnia kell azt, hogy neki személy szerint csakis ezt az egyetlen utat kell bejárnia. Hogy melyiket is? Azt az egyetlent, ami ki van jelölve a számára a Magasabb Erők, vagy más néven a Sors Erői által.

De honnan tudhatjuk, mit szánt nekünk az Élet? Hiszen még azt sem tudjuk, mit csináljunk jövő héten, honnan lehet tudni, ki a nekünk szánt társ, mi a nekünk való hivatás, hol van a mi valós otthonunk – nem az, amit mi annak hiszünk –, hanem az, ahol valóban békére lel a szívünk? És ha már egy felépített élet áll mögöttünk? Akkor hogyan változtassunk, hiszen nem lehet hátrahagyni mindazt, ami már felépült évtizedek munkájával? Ezekre a kérdésekre keresem a választ írásommal.

Az ember fiatal korában még nem ura önmagának és a helyzeteknek sem, amik vele történnek. Beleszületik bizonyos körülményekbe, amelyek eleve adottak, és amelyek hatással vannak rá, formálják a lényét. Ezt is nevezhetjük a Sors akaratának, mert nem mindegy, hogy az ember hova születik és milyen hatások érik. Ha például valakit nem hagynak tanulni, nem támogatják őt gyermekkorában, vagy folyton bírálják és nem alakul ki az egészséges önbizalma, annak később nagyon nehéz lesz egy magas szintű tanulmányokban bővelkedő emberi életet felépítenie. De nem lehetetlen, hozzáteszem, ha a Sors Erői engedik számára ezt az irányt.

Mindig azt kell megnézni, hogy milyen erősségek fejlődtek ki bennünk, hol voltak a támogató erők, merre voltunk terelve már kicsi korunkban. Mert valamerre mindenki terelve van. Aztán felnőtt korunkban a mi felelősségünk, hogy a gyengeségeinkből erőt kovácsoljunk komoly szellemi erőfeszítéseket téve. Ha ezt nem tesszük meg, arra rámehet a párkapcsolatunk, a házasságunk, hiszen az első és legfontosabb visszajelző forrás számunkra a saját párunk. Milyen emberek vagyunk valójában? Ő mutatja meg nekünk a legtisztábban. Nem véletlen, hogy az ember sokszor nem szeret belenézni ebbe a tiszta tükörbe. Ezért olyan nehéz ügy manapság a párkapcsolat. Mert nem akarjuk elfogadni, amit látunk, nem akarjuk elhinni, hogy nem vagyunk annyira önzetlen és bátor emberek, mint amilyennek hisszük magunkat. A hibáink gyönyörűen megmutatkoznak egy hosszú párkapcsolatban, de persze az erényeink is. (Mivel alapvetően a saját tapasztalataimról írok, így nem mondhatom, hogy mindez ne volna éppúgy igaz rám is.)

Tehát terelt minket egy irányba a Sors fiatal korunkban, és belevágtunk abba a hivatásba, ami felé terelve lettünk. Ez a munka biztos, hogy hozzá fog tenni valamit a lényünkhöz, ez nem kétséges, hiszen ebbe effektíve beleterelt minket az élet. De ha mi mégis többet vagy mást szeretnénk elérni az életben, akkor fel kell fedeznünk, hogy mely készségeink vannak még támogatva a Sors Erői által és hogyan tudjuk őket fejleszteni, illetve kibontakoztatni. Ezt nagyon komolyan kell venni, mert az ember készségei, lelki és szellemi képességei azért vannak, hogy éljen velük. Tehát igen, ha szükséges, akkor túl kell lépni egy adott hivatás keretein is, ha az utunkon a képességeink fejlesztése ezt megkívánja. Persze erre is mindig van egy út, amit be kell járni, az ember nem ugrálhat át egyik hivatási területről csak úgy egy másikba. Ugyanis mindez csak akkor lehetséges, ha a Szellemi Erők támogatják ebben az embert. Együtt kell működni ezekkel az Erőkkel, akik belül, a lelkünkben súgnak nekünk és kívül, a világunkban jelek formájában közlik az akaratukat. Mindig azt nézzük meg, mi van támogatva, mert önmagában a mi kitartásunk nem lesz elegendő, ha az út nem támogatott, mert valójában nem a mi utunk.

Ugyanez igaz a párkapcsolatra. Az ember fiatalon megkapja azokat a hatásokat, amiket megkap, amikkel később biztosan dolgoznia kell. (Ebbe most nem is megyek bele, mert rengeteg fantasztikus pszichológiai témájú könyv létezik ezzel kapcsolatban, amik segíthetnek.) Aztán a próbálkozásai nyomán kirajzolódik egy irány, hogy merre kell haladnia, milyen irányt kell keresnie. A fiatal lélek ilyenkor orientálódik – így tudnám kifejezni ezt a folyamatot. Nem feltétlenül kellemes ez a bizonyos orientálódás, mert alapvetően csalódásokon át vezet az út: a sok „nem”-ből rajzolódik ki az egyetlen „igen”.

Ha az ember nem kapott megfelelő mintát fiatal korában, akkor neki kell kifejlesztenie, létrehoznia azt ezekből a „nemek”-ből. Tehát, tegyük fel, hogy megvan az „igen”, vagyis megvan az az értékrend, amit az ember keresni fog a világban, a leendő párjában. Ebben megállapodik magában, „szövetséget köt a Mindeneség Erőivel”, hogy akkor ő most letette a voksát emellett, és ebben megnyugodva várakozik. Aztán egyszer csak a társ megjelenik, de az ember persze nem ismeri fel, mert tele van kételyekkel, félelemmel, önbizalomhiánnyal. Aztán megmutatkoznak a részletek, a másik jelleme, és itt kezd érdekessé válni a dolog. Ha ez megegyezik azzal, amit az ember belül keres, akkor itt az ő kezében van a lehetőség arra, hogy felismerje, ez a Sors iránya az ő életében, ez az útja. Nem lesz odaírva a másik ember arcára, hogy „ő a te utad”. Nem fog jönni egy egyértelmű üzenet, hogy ezt az embert szánta neked az Ég. Hanem jelek sorozata fogja megmutatni, hogy mindaz, amit kívül tapasztalsz, megegyezik azzal a belső világnézettel, értékrenddel, amit kikötöttél, amit magadban már elismertél. És ekkor jön létre a szövetség a külső és a belső világ között, ekkor találkozik a bennünk élő Sors a külvilágunkban megnyilvánuló eseménnyel. És innen már egyenes az út egy folyamatos fejlődést igénylő párkapcsolathoz. Ez kétségkívül nem a könnyű út – ez a keskeny ösvény.

És mi van akkor, ha az ember élete közepén szeretne váltani, fejlődni? Ekkor is ugyanazt az utat kell bejárni, mint amit az ember fiatalon elkezdett. Nem szégyen ez. Az a szégyen, ha az ember élete végén azt kell, hogy mondja magának: „Ezt ellébecoltad, pedig tehettél volna valami fontosat magadért, az utadért.” Tehát 40, 50 vagy 75 évesen is (vagy akár még később) ugyanezek a szabályok érvényesek: az ember fokozatosan elkezdi a hangsúlyt a valós képességeire helyezni, elkezdi azokat edzeni, nem felrúgva a régi életét, és egyszer csak a hangsúly áttolódik majd az újra és megnyílik az út. De ez nem két nap, és nem lehet kapkodva végigcsinálni.

A nagy kiugrásokban nem hiszek. Ha egy ugrás mögött nincs egy valós, megérlelt és bejárt út, akkor az az ugrás és az „új, nagy lehetőség” nem fogja megtartani az embert, és csak veszíteni fog vagy két szék közé esni. Ennek semmi értelme nincsen. Ha egy lehetőség valós, akkor annak mindig van egy útja, és az út mindig kiforrja magát lépésről lépésre. Ahol nem lehet bejárni egy fejlődési utat, ott nincs semmilyen lehetőség, az nem a mi utunk. Ha azt mondják, „ugorj ki a régiből, vágj bele az újba azonnal, légy bátor”, az nem jó tanács, mert a vakmerőség nem bátorság, zölden leszedni a gyümölcsöt nem bölcs dolog és nem fog jó eredményt hozni. Ha a gyümölcs megérett, szinte magától leesik, nem kell erővel tépkedni. Érleljük meg a gyümölcsünket, járjuk be lépésről lépésre az utunkat, legyünk bátrak, de ne vakmerőek. Aki bízik az útban, az bejárja az utat és nem kiugrik belőle.

Az utakból egyébként nem lehet kiugrálni. Vannak kivezető utak, amik, ha elkezdenek megnyilvánulni, akkor azokra rá lehet lépni, és vannak pillanatok, amikor a Sors lehetőséget kínál az ugrásra. Ekkor kell ugrani. De ezek ritka pillanatok és komoly felkészülés előzi meg őket. Amikor az út megnyílik, az ember már nem is érzi ugrásnak, annyira felkészült rá, annyira természetes folyamat része mindez. Csak a külső szemlélő szemével nézve tűnik ez nagy bátorságnak vagy nagy szerencsének: „Nahát, hogy összejött neked ez! Azta, te aztán szerencsés vagy!” Aki bejárta az odavezető utat, az tudja, hogy mindennek semmi köze nincs a szerencséhez.

Járjuk az utat, lépésről lépésre. Figyeljünk a jelekre, a legapróbbakra is, mert ezek rajzolják ki számunkra az irányt, amerre haladnunk kell. Legyen belső értékrendünk, hogy ne ragadjunk bele olyan hálókba, amelyek nem tartoznak az utunkhoz, és legyünk képesek megkülönböztetni az utunkon való haladást a komfortzónás „jó lesz nekem itt is” érzéstől, ami biztos, hogy nem fogja elhozni a vágyott változást. Az ember mindig haladjon előre az úton: alázattal, töretlenül, a legjobb tudása szerint. Képezze magát, figyeljen befelé, legyen éber és ne legyen rest tanulni a legkisebbektől sem. Néha nem a legnagyobbak a legbölcsebbek, hanem a legkisebbek: azok, akiket talán nem is veszünk komolyan. Legyünk tisztában a korlátainkkal: nem vagyunk annyira okosak és bölcsek, hogy ne kellene holtunkig tanulnunk. A kicsik közelebb vannak az Élethez, mint mi. Nem szégyen tanulni attól, akit az élet elénk hoz. Az a szégyen, ha megbukunk az Élet nagy vizsgáján, mert azt hittük, már mindent tudunk és minket aztán nem győzhet le senki. Jobb alul lenni, mint nagyot esni fölülről. „Alul lenni” alatt a valós alázatot értem, mint hozzáállást, nem az önfeladást vagy a szolgalelkűséget.

Mindenkinek a legjobbakat kívánom ezen az úton.